Szellemi tulajdonjogok és jogtalanságok

Mindkét döntés igazolja azt a tényt, hogy a nemzetközi gazdaság működésének játékszabályai inkább a fejlett ipari államok és nagyvállalatai érdekeit tükrözik, semmint a fejlődő államokét.

Ha nem lennének szellemi tulajdonjogok, akkor gyengébb lenne az ösztönzés bizonyos alkotó törekvések kifejtésére. Ezen jogok érvényesítésének azonban tetemes költségei vannak. A kutatás legfontosabb kelléke az ötlet, ha pedig a szellemi tulajdon hátráltatja mások ilyen eszméinek használatát, akkor annak a műszaki-tudományos haladás látja a kárát.

Tény, hogy a legfontosabb vívmányok - például a modern számítástechnika alapjául szolgáló matematika vagy az atomenergia, illetve a lézer mögött álló elméletek - egyáltalán nincsenek szellemi tulajdonjogokkal védve. Az akadémikusok jelentős energiát fordítanak arra, hogy a kutatási eredményeiket ingyenesen elterjesszék. Az interneten alapuló nyílt forrású szoftvermozgalom szintén azt jelzi, hogy nemcsak alapvető elvek, hanem hatalmas és közvetlenül hasznosítható kereskedelmi értéket képviselő termékek is előállíthatók szellemi tulajdonjogi védelem nélkül.

Ezzel szemben a szellemi tulajdonjogi védelem rendszere úgy javadalmazza az újítókat, hogy számukra ideiglenes monopolhelyzetet teremt, amely a nyílt versenyhelyzethez képest jóval nagyobb javadalmazás megszerzésére nyújt módot. Ebben a folyamatban azonban az ötletek jóval szűkebb körben terjednek. A szellemi tulajdonjogok ilyen érvényesítésében az az ésszerűség, hogy az adott hatékonyságromlást ellensúlyozza az innováció gyorsabb üteme. Egyúttal azonban az is világossá vált, hogy a szóban forgó jogok túl szigorú, rosszul fogalmazott védelme fékezi az újításokat, és nemcsak a kutatások költségeinek felhajtásával.

A monopolisták jóval kevésbé ösztönzöttek az innovációra, mint ha versenyezniük kellene. A legújabb kutatások rámutattak, hogy a nagy közgazdász, Joseph Schumpeter tévedett, amikor azt gondolta, hogy az innovációs verseny cégek létrejöttéhez vezet. Ha ugyanis egy monopolista megszerzi a pozícióit, akkor roppant nehéz kibillenteni a helyéről, amint azt a Microsoft is igazolta.

Az elbátortalanításhoz emellett ott van a szabadalmi dzsungel is, amelyben az újítók attól félnek, hogy akaratlanul is megsértenek olyan, oltalommal védett, korábbi vívmányokat, amelyekről tudomásuk sem volt. Ma a szoftveriparban is sokan félnek ettől.

Egy termék létrehozatalához számos ötletre van szükség, ezek közül szinte lehetetlen meghatározni, hogy melyik milyen mértékben járult hozzá az eredményhez, és közülük melyik az igazán új. Vegyünk például növényi hatóanyagokat a hagyományos gyó-gyászatból, amelyeket amerikai cégek különítenek el. Ez utóbbiak maguknak követelik az érdemeket és az eljárás szabadalmát, jóllehet az ismeret például egy fejlődő államból származik, ahol mellesleg a biológiai sokféleséget is őrzik. Nem csoda, ha a fejlődő államok másképp látják a dolgokat.

A társadalmak mindig elismertek más, a szellemi tulajdonjog felett álló értékeket. A túlzott monopoljoggal szemben például az amerikai kormány licencet kényszerített ki az AT&T-től, és hasonlóképpen járt el 2001-ben, a lépfenével elkövetett terrorcselekmények idején a Cipro nevű gyógyszerrel. Sajnos azonban azok, akik az uruguayi forduló néven ismert körtárgyalás-sorozatot vezették, ennek a lehetőségnek egyáltalán nem voltak tudatában, vagy nem voltak érdekeltek benne. A Clinton-kormányzat gazdasági főtanácsadójaként akkor látnom kellett, hogy jóval nagyobb volt az érdekeltség az amerikai gyógyszergyárak és a szórakoztatóipar tetszésének elnyerésében, semmint a tudománynak vagy netán a fejlődő országoknak jobban megfelelő egyezség kimunkálásában. Máig az a gyanúm, hogy akik akkor aláírták az egyezményt, nem tudták, hogy mit csinálnak, ellenkező esetben nem küldtek volna a biztos halálba ezerszámra AIDS-betegeket.

A szellemi tulajdon fontos, ennek megfelelő rendszere azonban eltér a fejlett ipari államokban vagy a fejlődők valamelyikében. Mindenekelőtt pedig nem lett volna szabad ilyen jellegű szabályozást felvenni egy kereskedelmi szerződésbe, részint mert ennek szabályozása nem esik a kereskedelmi tárgyalódelegációk vezetőinek hatáskörébe, részint pedig mert ennek érvényesítésére már van egy nemzetközi szervezet, a WIPO.

Ha a WIPO áttekinti a szellemi tulajdon védelmének rendszerét, akkor a fejlődő államok hangja remélhetőleg hallhatóbb lesz, mint a WTO-körtárgyalások idején volt. Remélhető továbbá, a WIPO sikeresen meg tudja határozni, hogy a fejlesztési célú szellemi tulajdoni rendezésnek mit kell tartalmaznia. Végezetül a WTO remélhetően felfogja, hogy a kereskedelem liberalizálásának a fejlődés előmozdítását, nem pedig hátráltatását kell céloznia.