Terítéken az uniós agrárjövő

Tegyük hozzá: nem új dologról van szó. A kilencvenes évek elején, a legendás "Uruguay-csomagot" kitárgyalva Mandelson hajdani elődei, Frans Andriessen, illetve Sir Leon Brittan egyaránt folyamatosan minimum két irányban kényszerültek tárgyalni: a közös álláspontot képviselve Washingtonnal, illetve ugyanezen mandátumot formálva Párizzsal. Van azonban egy jelentős különbség is, mert bármilyen nehéz dolga volt is az akkoriaknak, ők legalább maguk mögött tudhattak egy akkor átmenetileg lezártnak tekintett vitát az EU agrárpolitikai reformjáról: a híres MacSharry-reformot. Ebből ugyan nem következtek egyenesen a végül Marrákesben aláírt engedményszázalékok, de az EU-agrárpolitika ügye legalább egy időre szélcsendbe jutott. (Nem sokáig. Emlékezetes, hogy az 1999-es vitákat az új hétéves költségvetésről már javában az agrárszubvenciók további csökkentése körüli huzakodások is színezték.)

Most viszont azzal, hogy a brit politika minden korábbinál drasztikusabban az uniós agrárpolitika radikális reformjától - vagy legalábbis ennek kilátásától - tette függővé együttműködését például az újabb hétéves büdzsé elfogadásában, a kérdés minden rezdülése azonnal heves érzelmeket kelt. Ezért van az, hogy most például a Mandelson-mandátum is ilyen szemszögből került mérlegre a francia fővárosban - s mint látszik, máris túl nehéznek találtatott? A kérdés most már csak az: vajon stratégiai jövőképek, avagy csupán pillanatnyi érdekek alapján zajlik-e az újabb torzsalkodás?

Az elmúlt másfél évtized tendenciája elég világos és egy irányba mutató: a francia politika kényszerű hátrálását, a támogatások fokozatos csökkenését jelzi, kiegészülve a világkereskedelmi partnerek arra irányuló szüntelen külső nyomásával, hogy ez még inkább így legyen. Szakértők szerint nem kicsi a veszélye annak, hogy a dohai vitában mindezek kapcsán kikerekedő végső európai álláspont megint főként csupán a - rövid távú erőviszonyokat tükröző - belső alkukat fogja kifejezni, s nem valamiféle távolabb tekintő, letisztult megfontolás elvi következményét, jóllehet a majdani egyezmény a későbbi kihatásaiban nagyon is hosszú távra szól.

Magyar szempontból például látszólag még várat magára annak stratégiai szintű, határozott megfogalmazása: vajon hosszabb távon akar-e a magyar gazdaságpolitika az agrárszektorra tenni, avagy nem lát ebben távlati húzóerőt? Közismert az a gondolati iskola, amelyik történelmileg túlhaladottnak tekinti az agrárium fetisizálását, úgy vélve: a mezőgazdaság nem lehet a huszonegyedik században nemzetgazdaságot ténylegesen felemelő tényező, nemzeti újérték-termelésben érzékelhető húzóerő egy globális világkereskedelmi környezetben.

Ezzel áll szemben az az érvelés, amely abból indul ki, hogy minden nemzetgazdaságot meghatároznak természeti, földrajzi adottságok is, és a magyarra történetesen az jellemző, hogy arányosan az egyik legnagyobb mezőgazdaságilag művelhető területű és ráadásul kivételes klímájú tagállama az uniónak. Agrártermelés tehát - még mindig az utóbbi vélekedés szerint - mindig is lesz, amelynek jövőbeni GDP-teremtő részarányát sem feltétlen kell lebecsülni. Ha viszont így van, akkor az sem mindegy, hogy mindezt jelentős közösségi támogatással vagy már tagországok között is nyílt sisakos versengés közepette kell-e - lehet-e - végezni. Mert az ténykérdés, hogy - legalábbis addig, amíg az agrártámogatás a közösségi szabályok szerint történik - a versenyfeltételek is nagyjából egyformák a tagok között. (Még ha a tavaly csatlakozott tízek számára néhány évig ez nem is teljes. De az eltérés mértéke folyamatosan csökkenő.)

Egyelőre nem világos, hogy akár nemzetgazdasági, akár uniós szinten ilyen alapokon folyik-e a különböző vitákra - akár a leendő költségvetésre, akár a dohai mandátumra - formálódó álláspontok kihordása. Ami bizonyos: bármi is a kiinduló megfontolás, a majdani végeredmény jól sejthetően olyan kész helyzetet is vindikál majd, amelytől akkor eltérni már nem nagyon lehet.