Az EKB ne kövesse a Fed halogató politikáját!

A lecke úgy szól, hogy súlyos következményekkel járhat, ha a monetáris politikát irányító intézmény túl sokáig tartja fenn az alacsony kamatok melletti monetáris stabilitást, és ha túl sokáig vár azzal, hogy a hitel költségeit megfelelő és normálisnak tekintett szintre emelje. A Fed elkésett a kamatszint normalizálását célzó folyamat elindításával, és ennek most fizeti meg az árát. Az EKB-nak ezt a példát akkor sem szabad követnie, ha történetesen gyökeresen más környezetben, eltérő kényszerítő körülmények közepette tevékenykedik. Az euróövezetben fenyegető inflációs veszélyre sok jel utal. A pénzellátás növekedésének üteme már jó ideje a célsáv fölött van, s ez túlzott mértékű likviditás meglétét sejteti. A szeptemberi átfogó inflációs mutató 2,6 százalék, ez jóval a kétszázalékos plafon felett van, csakúgy, mint a 2006-ra előre jelzett drágulási ütem. Az EKB vezető közgazdásza, Otmar Issing arra figyelmeztetett, hogy a bérek terén mutatott önmérséklet véget érhet, mert a nekilóduló energiaárak – amolyan másodlagos hatásként – a teljes árrendszert átjárhatják. Ilyen körülmények között nincs jó ok arra, hogy az EKB tovább várjon a kamatok emelésével. Minél tovább maradnak ugyanis az energiaárak a jelenlegi magas szinten, annál nagyobb a veszély, hogy a másodlagos hatás érvényre jut, és az inflációs várakozások megemelkednek. A kamatszint normalizálásának halogatása erős inflációs lökést válthat ki, ez katasztrofális következményekkel járhat az európai fellendülésre, mert akkor végképp nem maradna más választás, mint erősen rálépni a monetáris fékekre. Mindezt senki sem akarja, ezért egyszerűbb lenne most egy félpontos emelés, amely mellett még folytatódhat a fellendülés, ráadásul az inflációt úgy lehetne visszafogni, hogy később ne legyen szükség az ennek többszörösére rúgó kamatemelésre. A régi bölcsesség – amely szerint egyunciányi megelőzés felér egyfontnyi kúrával – különösképpen érvényes a monetáris politikára. Az EKB kormányzótanácsának legutóbbi tanácskozásai nyomán hallottak arra utalnak, hogy az unciányi prevenció alkalmazása küszöbönáll. Az inflációs veszélyre utaló jegybanki nyilatkozatok egyre határozottabbá váltak az utóbbi időben, mégpedig olyan fogalmazásban, hogy „éberek vagyunk”, „erős éberséget tanúsítunk”, „különösen éberek vagyunk”. Ha mindezek ellenére sem lesz hamarosan kamatemelés, akkor az EKB kifut a jelzőkből, egyúttal a hitelességből is. A monetáris politika viteléről tartott legutóbbi tanácskozások egyikén valódi inflációs héjaként mutatkozott Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke. A nyilatkozatának egy részében nyíltan utalt egy megelőző lépés szükségére, amikor úgy fogalmazott, hogy „nem szabad megengednünk az inflációs hatás másodlagos körének érvényre jutását”. Ezzel az EKB elnöke először ismerte el, hogy a bank kormányzótanácsának ülésén ténylegesen mérlegelték a kamatemelés ellen és mellett szóló érveket. A bejelentés hatását mindazonáltal tompítja az a mondat, hogy az irányadó kamatok szintje egyelőre megfelelő, s ez arra utal, hogy a kényes döntésre az intézmény még nem szánta el magát. Azt is világosan látni kell, hogy a gazdasági tevékenység erőteljes lassulása vagy az euró árfolyamának gyors emelkedése esetén el kellene halasztani az egyébként elkerülhetetlen kamatemelést. Annyit ennek ellenére is világosan jelzett az EKB mind a politikusoknak, mind a szakszervezeteknek, mind a piacoknak, hogy a monetáris politikai inaktivitás hosszú ideje a végéhez közeledik, az ebből való kiútkeresés elkezdődött. Ettől a hírtől természetesen nem lett mindenki boldog. Politikusok – mint Jacques Chirac francia államfő, Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, továbbá az Ecofin (az EU-tagállamok pénzügyminiszterei) – továbbra is a mostani szinten rögzített vagy ennél is alacsonyabb kamatokat követelnek. A politikusok természetesen könnyen viselkednek felelőtlenül a monetáris politikával. Végső soron nem ők lesznek, akiknek felelősséget kell vállalniuk a nekilóduló árak miatt, és nem ők lesznek azok, akik az infláció palackból kiszabadult szellemét visszagyömöszölik. Ha a politikusok az EKB számára elfogadhatónál alacsonyabb kamatokat követelnek, akkor az intézményt igyekeznek felelőssé tenni Európa gyenge gazdasági teljesítményéért. Érvelésük szerint a kontinens gazdasága nem azért gyenge, mert ők maguk alkalmatlanok a szükséges szerkezeti reformok végrehajtására, hanem azért, mert „a kamatok túl magasak”. Az EKB-nak nem kellene olyan gyorsan haladnia a hitel drágításában, mint azt a Fed teszi, amely immár 12 alkalommal hajtott végre egyenként negyedpontos emelést. Az EKB esetében egy félpontos emelés egyelőre megtehetné a hatását, és utána egy ideig várni lehetne a további lépéssel. A Fed túl sokáig várt a kamaton normalizálásának folyamatával. Amint azonban a kamatciklus korábbi szakaszában gyorsan csökkentette a rátát, most ellenkező irányban is ugyanezt teszi. Ilyen mértékű monetáris politikai volatilitásra Európának nincs szüksége, és ilyet nem is akar.