Magyar tejpiac: ketten a parketten

Nem túlzás azt állítani, hogy a hazai tejpiac – hasonlóan több más alapanyag-feldolgozó élelmiszer-ipari szektorhoz – óriási átalakuláson esik át. Cégcsődök korábban is voltak, de a mostani időszak látszik komoly vízválasztónak. Napjainkban dől el igazán, ki maradhat talpon az egyre kiélezettebb versenyben.

Egyértelmű, hogy a felgyorsuló változásokat az európai uniós csatlakozás hozta magával. Mivel a piac megnyílt, a hazai vállalkozásoknak olyan kihívásokkal kell szembesülniük, amelyekkel korábban nem találkoztak. A tejipari cégeket sakkban tartja a meglóduló import, amely a versenyhivatal adatai szerint már tízszázalékos részarányt tesz ki. A multinacionális élelmiszerláncok – igaz, sokszor a minőségi szempontok figyelmen kívül hagyásával – olcsó tejipari termékeket keresnek, és ezeket az esetek nagy részében nem Magyarországon találják meg.

Sokak szerint az egyetlen jó választ a tejiparban is a koncentráció felgyorsítása adhatja meg a jelenlegi helyzetre. Ennek példája a szegedi Sole és a pécsi Új-MiZo tervezett fúziója, amelyet a napokban szentesített a versenyhivatal. A két vállalkozás az összeolvadással bevallottan arra törekszik, hogy a közös együttműködéssel, a nagyobb mérettel és a költségek csökkentésével szerezzen erősebb piaci pozíciókat.

Egyáltalán nem meglepetés, hogy e tranzakció mögött is az OTP elnök-vezérigazgatója, Csányi Sándor áll. A sokmilliárdos bankvezér egyrészről vélhetően hobbiként kezeli agrárbefektetéseit, viszont másoknál jóval korábban belátta, hogy a kapacitások koncentrálása nélkül nem működtethetők nemzetközi szinten is versenyképesen a hazai élelmiszer-ipari vállalkozások. Ezért most a tejágazatban is végrehajtja azt, amelyet a szintén pécsi Délhússal és a szintén szegedi Pickkel a húsiparban lényegében már néhány hónappal ezelőtt megvalósított.

Némelyek Csányi tevékenysége kapcsán egyértelmű pozitívumként könyvelik el, hogy befektetései révén több, meghatározónak számító hazai élelmiszer-ipari cég magyar tulajdonban maradhat. (Most tekintsük el attól, hogy a bankvezér egyes esetekben külföldön bejegyzett, off-shore társaságokon keresztül gyakorolja tulajdonosi jogosítványait). Nem számítana azonban az sem váratlannak, ha Csányi valójában „feljavító” munkát végezne, és a rendbetett, megerősített cégeket később továbbadná nemzetközi befektetőknek. Valószínűsíthető ugyanis, hogy a nagyobb méretű, „felhozott” vállalkozások jobban felkeltenék a tőkeerős külföldiek figyelmét, mint a széttagoltan működő, kisebb piaci befolyású „egyenkénti” cégek.

Akár kiszáll azonban idővel a bankvezér a tejszektorból, akár nem, mostantól ő lesz a hazai „tejkirály”, mivel többségi tulajdont birtokol majd a fúzió után piacvezetővé váló társaságban. Ezek után valójában ketten maradnak a parketten 50-60 százalékos együttes részaránnyal: az összeolvadás után létrejövő új cég és a holland érdekeltségű, most megelőzött Friesland. Emellett néhány tíz százalék körüli részesedésű társaság állhatja még a versenyt, amelyekhez esetleg csatlakozhat az államilag garantált hitelekből megvásárolt, tejtermelői tulajdonba került székesfehérvári Parmalat. Csakhogy sokak szerint későn valósult meg a nemcsak gazdálkodói, hanem kormányzati körökben is régóta dédelgetett álom: a tehéntartók – egyfajta áttörésként – hiába szereztek érdekeltséget a tejfeldolgozóban, a piacainak nagy részét időközben elveszítő, a felszámolásból „kihozott” Parmalatot könnyen újra csődközeli helyzetbe juttathatják a finanszírozási és egyéb nehézségek miatt.