Nagy győzelem, kis kormány
Szerintem ugyanis Lengyelország bizonyos értelemben az idei választásokkal zárta le véglegesen a rendszerváltást. Nem annyira azzal, hogy a jobboldalinak kikiáltott pártok parkolópályára küldték a posztkommunistákat, hanem sokkal inkább azzal, hogy a győztesek végleg szakítottak a posztszolidaritási politikai tábor létezésének mítoszával is. Nota bene: éppen abban az évben, amikor a Szolidaritás mozgalom megalakulásának huszonötödik évfordulójára emlékezik Lengyelország és világ. És ezt én igen jónak tartom, mert őszintén szólva, több mint másfél évtizeddel a politikai rendszerváltás után már kissé komikusnak találtam, hogy a politikai és választási küzdelmekben a jobboldali lengyel politikusok egy része még mindig a kommunizmus mumusával riogatta az arra fogékony társadalmi rétegeket. Ilyen szempontból cseppet sem bánom például, ha az állami erőszakszervezetekben a jelenlegi kormány - ha megkapja a bizalmat - nyugdíjba küldi azt a néhány aggastyánt, aki még a korábbi rendszerből maradt az apparátusban. Miként azt sem, ha ugyanez a kormány a törvényes keretek között elszámoltatja mindazokat, akik az elmúlt néhány évben törvénytelen módon jutottak előnyökhöz.
Tulajdonképpen jó dolognak tartom - még ha sokaknak fájdalmas felismerés is -, hogy az idei parlamenti választások, de különösen az elnökválasztás újfajta politikai és társadalmi törésvonalat hozott létre Lengyelországban, elsősorban a jobboldali táboron belül. Nevezetesen, egyfelől az állami paternalizmust, a szociális állam prolongálását előnyben részesítőkét, másfelől a liberális államot, a vállalkozás szabadságát propagálókét. Míg a Jog és Igazságosság (PiS), az Andrzej Lepper vezette "Önvédelem" (Samoobrona), a Lengyel Néppárt (PSL) és a Lengyel Családok Ligája (LRP) az előbbi híveit (többnyire a lengyel rendszerváltás eddigi veszteseit, a falvak társadalmát, a kevésbé iskolázottakat, az elmaradottabb vidékeket), a Donald Tusk vezette Állampolgári Platform (PO) - sőt bizonyos értelemben még a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) is - az utóbbiakat (a rendszerváltás nyerteseit, a városokat, az iskolázottabbakat, a dinamikusabb térségeket) képviseli.
S ha ilyen szempontból tekintek a választások utáni Lengyelországra, azt kell mondanom: a lengyel társadalomnak nagy esélye van arra, hogy végre valóban európaibb problémákkal foglalkozzon, hogy a lengyel politikusok végre ugyanazokról a kérdésekről vitázzanak - nevezetesen a szociális állam fenntartásának lehetőségéről vagy lebontásának szükségességéről, a munkanélküliség felszámolásáról, az adócsökkentések mértékéről, a nagy elosztó rendszerek reformjáról, a vidék felemelkedésének lehetőségéről -, mint a választásokon túlesett Spanyol- és Németországban vagy a választások előtt álló Francia- és Olaszországban. S e mellett őszintén szólva másodrendű kérdésnek tartom, hogy Kazimierz Marcinkiewicz kisebbségi kormánya megkapja-e a bizalmat, vagy sem. Egy biztos, esetleges bukását már nem foghatja a kommunizmus mumusára?
