Szakminiszterként jött a kormányba, s egyre inkább politikussá válik. Ez tudatos karrierépítés, vagy vitte a híres lendülete?
Szakminiszternek jöttem, időközben szinte magától jött az igény, hogy politikus is legyek. Így inkább tudok hatással lenni a dolgokra. Először azt éreztem, hogy el akarom mondani, mit gondolok a világról. Például az autópálya-építésről. Hogy az nem egyszerűen önmagáért van, hanem az egész gazdaságnak, az ország fejlődésének a katalizátora. Ekkor a szakpolitika mellé megjelent a közpolitika is, hiszen itt már pénzekért, beruházásokért folyó harcról is szó van. Egy politikus nem vákuumban működik, és ezzel máris megérkeztünk a pártpolitikához.
Az már tudott, hogy az SZDSZ képviselőjeként indul a választásokon, be is lép a pártba?
Számos érv szól a mellett, hogy még egyet lépjek a klasszikus politika felé. De azért van gondom. Egy új generációnak vagyok a tagja. Nagyon sok dolgot másként látok, mint a politikusok. Közszereplésemet is erős kritikával kezdtem: elmondtam, hogy a politikai elit elfáradt, mára gyáva lett, és nem jól végzi a dolgát. Ráadásul a pártpolitika rátelepszik a gazdaságra, és ez káros. Talán így jobban érthető, hogy miért nem egyszerű belépni nekem egy pártba. Most mégis hezitálok, és persze az SZDSZ jár a fejemben, mert a liberális gazdaságpolitika áll hozzám közel.
Belép a választások előtt?
Könnyen megtörténhet.
S akkor jöhet a főpolgármesteri posztra való jelölés?
Nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, élvezem a munkámat. Gazdasági miniszterként más a feladatom: számtalan befektetői tárgyalást folytatunk; meg kell reformálnunk a MÁV-ot; végig kell vinnünk a sztrádaprogramot; s ott az energialiberalizáció is, amit fel akarunk gyorsítani. Hiszek a versenyben. Ez önmagában sok feladatot kijelöl. Például, hogy a szolgáltatók versenyezzenek a legkisebb fogyasztóért is, és ez tarthatja majd karban az árakat. Szándékosan nem mondom azt, hogy a verseny lejjebb viheti az árakat. Az ugyanis demagógia: ha a világpiacon drasztikusan emelkednek az árak, akkor valójában csak az a kérdés, hogy milyen rendszer képes az áremelkedés hatásait a leginkább tompítani anélkül, hogy a piaci mechanizmusokat kiiktatnánk.
Önt a közvélemény Gyurcsány Ferenc egyik legerősebb emberének, támaszának tartja. Csak nem áll a kormányfő gondolatvilága közelebb a szabad demokratákhoz, mint saját pártjához?
A miniszterelnök ízig-vérig baloldali politikus, én meg liberális. Van is vitánk, nem is kevés, különösen, hogy én nem vagyok bólogatójános, ő pedig nem igényli ezt. Mind a kettőnknek fontos a verseny és a szolidaritás. Az eszközökről azonban néha mást gondolunk.
Az azonban tény, hogy erős embere a kormányfőnek, ezt mutatja az is, hogy nagyon jó pozíciókat sikerült kiharcolnia saját tárcájának a jövő évi költségvetésben. Az egyik nyertesnek a GKM tűnik.
Ez inkább a látszat. Formálisan sok olyan pénz kerül a tárcához, amelyről ténylegesen nem a tárca dönt, ami csak átfut a költségvetésünkön. Például jövőre megjelenik több tíz milliárd forint, ez az autópálya-finanszírozáshoz szükséges. Vagy ilyenek a gázártámogatásra szánt pénzek.
Akkor mennyi az annyi?
Talán meg fog lepődni: a tárca költségvetése csökken. A minisztériumra és háttérintézményeire durván tizenöt százalékkal kevesebbet költünk, mint az idén. Ez annak is köszönhető – bármennyire is banálisan hangzik, de ez az igazi siker –, hogy költségvetésünket úgy készítettük el, mint egy üzleti tervet: feladatfinanszírozási alapon. Ennek eredményeként jövőre minden feladatunkra jut pénz, viszont tíz-tizenöt milliárd forintot meg tudunk takarítani. Például az útigazgatás szervezeti átalakításával, az összevonásokkal, racionalizálással 3 milliárd forintot spórolunk. Ebből tudunk visszaforgatni, például további útjavításokra. Mindezek felett a fejezetekben különböző címeken is érünk el megtakarításokat: például azzal, hogy kilométerenként háromszázmillió forinttal olcsóbban építjük a sztrádákat. Nagyon markáns a változás, a szemléletváltozás. Korábban a tervezés bázis alapon zajlott, most mindenki nulláról indult. A GKM-ben megvalósult az igazi nullabázisú tervezés.
Egy ilyen változásnak nem csak nyertesei, vesztesei is vannak.
Az államigazgatásban mintha minden a feje tetejére állt volna. Itt hagyományosan az tekinti magát nyertesnek, aki több pénzt költhet el. Azért, mert az államigazgatásban minél nagyobb valakinek a kiadása, annál nagyobb a hatalma, annál többet tud osztogatni, annál több lobbikörnek tud megfelelni. Minden pontosan fordítva működik, mint az üzleti világban, ahol az a nyertes, akinek sok a bevétele és kevés a kiadása. Ez azonban nagyon rossz pálya. Az államnak is hatékonyan kell gazdálkodnia, legfeljebb nem a profit a cél, hanem a magasabb színvonalú kiszolgálás. Sok kollégám szkeptikus volt, tartva attól, hogy a visszájára sülhet el a bázis alapú tervezés. De hiszek az igazamban.
Ez drasztikus létszámleépítést is eredményez?
Nem kell a minisztériumból kényszeresen elbocsátani embereket. A háttérintézményekben nyolcezren dolgoznak, a házban mintegy ötszázötvenen. Tavaly százzal többen voltunk, és jövőre ötszázra megyünk le. De mindezt nem megszorításokkal, hanem a feladatok átgondolásával hajtjuk végre. A minisztériumban csak policyjellegű feladat maradhat, a háttérintézményeknél pedig a hatósági jellegű munkák.
De a kiszervezés lehet fából vaskarika is, a szolgáltatás árát meg kell fizetni, maximum a piacon.
Mindig lehet alibi döntéseket hozni. A kilencvenes években sokszor így történt a piacosítás. Én másképp gondolkodom erről: az államnak nem kell pénzt költeni olyan feladatokra, mint az éttermek osztályba sorolása, az autóvizsgáztatás. Az államnak nem kell mindig duzzasztania önmagát, nem kell olyan újabb és újabb intézményeket létrehoznia, amelyeknek az az egyetlen munkájuk, hogy a saját fontosságukat igazolják. A hatóság feladata, hogy a piacgazdaság rendezett környezetben működjék, hogy a piac valóban hatékony és jól ellenőrizhető lehessen. Ez az a liberális gazdaságpolitika – a kisebb, de hatékonyabb állam koncepciója –, amelyet igyekszem a gyakorlatba is átültetni.
Egy fecske tud nyarat csinálni?
Persze kevéssé látványos, ha az államháztartási reform egyetlen minisztériumra korlátozódik. De az államigazgatásban forradalminak számító dolgok mennek itt végbe: komolyan vesszük a teljesítménymérést, a számonkérhetőséget. Ezen sokat lehet spórolni: például az egységes közbeszerzésnél. Eddig az egyik megyében száz, a másikban százhúsz egységért vettük meg a hókotrót, pedig ha mind a tizenkilenc megyében egyszerre szereztük volna be, nyolcvan egységért is meg tudtuk volna tenni.
Nem lehet naiv, ez nagyon sokak érdeke ellen van.
Ennek ellenére mélységesen hiszem, hogy sikerül. De ehhez új politikusok kellenek, olyanok, akik bevezetik a mérhetőség, a kontrolling szerepeit a rendszerbe. A miniszterek többségét például értelmezhetetlen aktahegyekbe temeti az apparátusa, de arról nem tájékoztatják őket, hogy az éppen aktuális hónapban hogyan áll a tárcájuk költségvetése.
Mit szólnak a kormánytagok?
Ezért van szükség egy új politikusi generációra: hogy következetesen, minden szinten, minden területen megmutassa, lehet így is csinálni. Projektünket modellnek is szánjuk: tapasztalatainkat bármelyik minisztérium hasznosíthatja. Együtt dolgozunk Sárközy Tamás professzorral, aki hiába tesz az asztalra hónapról hónapra jobbnál jobb anyagokat, a politikában nincs rá igazi fogadókészség. Az a misszióm, hogy végigvigyem ezt a folyamatot. Az állam, a közigazgatás, az oktatás és az egészségügy reformja elkerülhetetlen. És meg kell adni a választ a maastrichti elvárásokra is. A kisebb állam nem kevesebb, éppen ellenkezőleg: jobb minőségű szolgáltatást jelent. S az állampolgárok járnak jól, akik ügyfeleink. Ezt jól megtanultam céges múltamban. Munkánkat szolgáltatásnak, nem pedig hatósági hatalomgyakorlásnak fogom fel. A kormányfő is biztat arra, hogy folytassam.
Nem tart attól, hogy bedarálja a politika?
Remélem, hogy inkább a rendszer csiszolódik ehhez a szemlélethez s nem az én szemléletem a rendszerhez.
Ön is beszállt a divatos konszenzuskeresésbe az ellenzékkel, a társadalommal. Egyelőre nem látszik nagy siker, ez nem keseríti el?
Alapvetően nem, mert nyáron elindítottunk valami fontosat: a politikai erők gondolkodni kezdtek azon, hogyan lehet konszenzust teremteni. Persze vannak vadhajtások, de ez nem baj. A gazdaságpolitikai közös nyilatkozattal kezdtük, de további eredmények is vannak: a nyugdíjasokkal kötött hároméves megállapodás, az OÉT-ben aláírt, szintén három évre szóló megállapodás. Ezek egyenként nem mutatnak egy egységes rendszer irányában, de távolabbról már látszik, hogy egyfajta megállapodáscsomag felé mozdultunk el. Írországban sem csak a gazdaságpolitikában, de a szociál- és a jövedelempolitikában is volt megállapodássorozat. Alapvetően bizakodó vagyok, bár a kampány várhatóan sok mindent hátravet. A gazdaságnak azonban túl kell élnie, hogy a politikusok egy része úgy viselkedik, mint ha megőrült volna.
Mit szólnak a befektetők, üzletemberek mindehhez?
A külföldiek egy részéről lepereg, tudják, hogy a kampány része. Vannak azonban akiket megijeszt, ha egy uniós országban „luxusprofitról” és a „visszaállamosításról” beszélnek. De elmondjuk nekik: a választások kimenetelétől függetlenül befektetésük biztonságban van. Nem hiszem, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja, amit mond, ő is pontosan tudja, ha a külföldi tőkét fenyegeti, akkor magyar munkahelyek tízezreit veszélyezteti. S ezt aligha tenné meg. A magyar gazdasági elitnek pedig – sajnos – hozzá kellett szoknia, hogy a politikusok, amikor a bemennek a parlamentbe, sokszor a bejárati ajtón kívül hagyják realitásérzéküket.