Wal-Mart, ameddig a szem ellát

A mozgás epicentruma az Arkansas államban lévő Bentonville, ahol Sam Walton megnyitotta első áruházát 1962-ben; a hatalmas, kockaszerűen megépített eladóhelyek azóta megsokszorozódtak, oly módon, hogy az átlagamerikai számára nyolc kilométeres körzeten belül elérhető egy-egy lerakat. Az Egyesült Államokban a lakosság 80 százaléka a keleti vagy a nyugati parttól számított 80 kilométeres sávban él, a Wal-Mart azonban nem ide összpontosította a terjeszkedését, hanem organikusan, az ország egész területét behálózta. Ha valahol megnyit egy új áruházat, akkor az a legközelebbi Wal-Mart-létesítménytől ugyan elvon forgalmat, a hálózat folyamatosan növekvő hatékonysága azonban segíti az egész láncolat növekedését.

Szeresse bárki vagy gyűlölje, az tagadhatatlan, hogy a Wal-Mart a modern globalizáció költség-nyereség viszonyainak alappéldáját és esszenciáját adja. A fogyasztók itt lényegesen kevesebbet fizetnek ugyanazokért a termékekért, mint más hagyományos üzletekben. Közgazdászok számításai szerint például itt az élelmiszerrészlegek mintegy 25 százalékkal olcsóbbak, mint más, tipikus szupermarket esetében. Más fogyasztási cikkeknél az árkülönbség még ennél is nagyobb.

Figyeljünk itt egy meghökkentő tényre: a Wal-Mart és a többi diszkontáruház (Target, Best Buy, Home Depot) közösen mintegy felét adja annak a termelékenységnövekedési többletnek, amelyet az USA az utóbbi tíz évben Európával szemben elért. A többlet további 25 százaléka a nagykereskedelmi elosztórendszerben elért fejlődésből ered. Ennek alapján erősen félrevezető az a megállapítás, hogy az amerikaiak mindenben jobbak lettek, miközben mások egy helyben álltak. Az amerikai termelékenységi csoda és a Wal-Mart típusú kiskereskedelem térnyerése lényegében szinonim fogalom.

Nekem semmi bajom a nagy diszkontáruházakkal. Létezésük hatalmas előnyt jelent az alacsony jövedelmű fogyasztóknak, mert nagyrészt kompenzálja őket az utóbbi két évtizedben elszenvedett nyomott jövedelemszintért. Nem értek egyet azokkal a barátaimmal sem, akik leszólják a Wal-Mart-láncot, és azzal büszkélkednek, hogy oda még soha nem tették be a lábukat. Fogyasztóként én nagyra tartom a diszkontáruházakat, és ezzel valószínűleg így vannak Amerika kereskedelmi partnerei is; a Wal-Mart önmagában bonyolítja le a Kínából származó bevitel több mint 10 százalékát.

Vannak ugyanakkor fenntartásaim az intézménnyel mint a globális növekedés alapmodelljével szemben. Vegyük elsőnek azt a hatást, amit az alacsony bérű dolgozókra és a szerényebb kiskereskedelmi egységekre gyakorol. Miközben a tevékenysége teljesen jogszerű, a Wal-Mart rendszeresen kihasználja a szabályozásban meglévő kibúvókat, így például sok dolgozója után nem fizet egészségbiztosítást. Ha pedig egy diszkonteladóhely megjelenik egy közösségben, akkor tönkreteszi az ott régóta működő kiskereskedéseket.

Erre lehetne mondani, hogy lám, ez a haladás ára. A dolgok esztétikáját és a közösséget érő veszteségeket azonban nem lehet egyszerű jövedelmi és árstatisztikákkal kifejezni.

Európában és másutt várhatóan sokan tekintik meg úgy Holmes videoszimulációját a Wal-Mart terjedéséről, mint egy rémfilmet. A hipermarketeket például a franciák találták ki, de soha nem állt szándékukban, hogy hagyják őket korlátlanul növekedni. Az európaiak számára a nagy kérdés az, ki tudják-e használni a Wal-Mart modell által kínált hatékonyságnövekmény egy részét anélkül, hogy hagynák letarolni magukat.

Az amerikaiak számára van egy kérdés: mi lesz akkor, ha a diszkontáruház mint jelenség kifutotta magát? Ha az amerikai termelékenységi előny tényleg csak azt jelenti, hogy a Wal-Mart és többi hasonló létesítmény számára szabad ámokfutást kell engedélyezni, akkor mi lesz, ha ez a növekedési forrás kimerül. Az amerikai gazdaságnak van sok más erőssége, például a kiemelkedő pénzügyi rendszere, a csúcstechnikai tőkejavak előállításában betöltött vezető szerepe, az itt szerzett előny azonban nem bizonyult olyan átütő erejűnek, mint a Wal-Mart jelenség. Érdekes hallani, milyen sokan gondolják, hogy az USA a következő tíz évben is gyorsabban növekszik, mint Európa vagy Japán, csak azért, mert ez az utóbbi tíz év során is így volt.

A Wal-Mart és a hozzá hasonlóak a modern kori globalizáció legfőbb jellegzetességét adják. Egyelőre nem úgy hatnak, mint egy globális pandémia, amelyre robbanásszerű növekedésük emlékeztet, megjelenésük azonban nem egyértelműen előnyös hatású.

Akik az amerikai termelékenységi irányzatokat szeretnék utánozni, azoknak fel kell fogniuk, mit jelent az, ha nagy diszkontáruházak bújnak elő szerte a vidéken, leszorítva a béreket és tönkretéve a szerényebb kiskereskedéseket. Az amerikaiaknak pedig azt kell végiggondolniuk, hol van az egyensúly az esztétikum, a közösség és az alacsony árak viszonylataiban.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora