Barroso mondja

„A jelen helyzetben az a kockázat, hogy miközben egy kibővített, versenyképes Európa megteremtésén dolgozunk, leragadunk az intézményi kérdéseknél. Az a dilemma, hogy miként lehet az előbbivel foglalkozni úgy, hogy közben az utóbbi sincs elfelejtve. Mert az is tény, hogy hosszabb távon a nizzai szerződés nem elég.

A mostani EU-csúcs érdeme, hogy központi törekvéssé tette a párhuzamos megközelítést, amely egyszerre szentel figyelmet mindkettőnek. Az alkotmányos szerződés ügyét legitim problémának tartom. Legalább három fontos lét-oka van az alkotmánynak: egyrészt biztosítja az intézményi működés hatékonyságát. Nem mondhatok igent a bővítésre és hosszú távon nemet az intézmények tökéletesítésére. Másrészt: minél nagyobb egy szervezet, annál messzebb kerül a bázisától, és gyengülnek a demokratikus mechanizmusok. Ezt is kezelni kell. És végül: ha nő belül a sokféleség, még fontosabb a külső megjelenésben a koherencia biztosítása. Segítene a szerződés átnevezése? Akad ország, amelyik szívesen ejtené az alkotmány szót. Én látom a létjogosultságát. De eljöhet az idő, amikor ez is napirendre kerül.

Azt viszont nem mondanám, hogy az alkotmány halott. Eleve nem szeretek érzelmileg terhelt fogalmakkal operálni egy dokumentum esetében. Az persze a tagokon múlik, hogy ki és hogyan ratifikál. Ismertek azok az érvek, hogy a népszavazás hiba volt, mert ha így döntöttek volna a római szerződésről, a bővítésről vagy az egységes piacról, talán egyik sem valósult volna meg. De azt is látni kell, hogy ha a múltban még lehetett is „diplomáciai döntéseket” hozni – amelyek lényegéről az emberek többsége mit sem tudott –, ez ma már nem működik. A társadalmak tájékoztatást és beleszólást kérnek. Hát szembe kell nézni ezzel: hiszem, hogy a nép meggyőzhető. Más kérdés, hogy egy adott kérdés eldöntésére milyen konkrét mechanizmust választunk. E ponton csupán emlékeztetnék: parlamenti demokráciákban élünk, és a parlament döntése a demokratikus alapelvek szempontjából teljes értékű határozat.

Mindezek mellé társul jövőre – a római szerződés létrejöttének ötvenedik évfordulójára – egy közös politikai nyilatkozat, amely válhat afféle „Messina-típusú” dokumentummá is. Sok a hasonlóság az 1955-ös nyilatkozat körüli helyzet és a mai problémáink között. Akkoriban szintén nem kis válságot okozott, hogy – ugyancsak francia egyet nem értés miatt – kútba esett az európai védelmi unió ötlete. A „hatok” ezek után ültek össze Messinában, és döntöttek úgy, hogy szervezeti, intézményi problémák helyett konkrét dolgokkal foglalkoznak. És jött a közös piac. Mindebből az a tanulság, hogy amikor az elvont dolgokkal válságba jutunk, a konkrét hétköznapi teendők felé kell fordulni. Ez történt akkor, ez segíthet most is.

Mit tehet Európa egy globalizálódó világban, hogy ne szenvedő alanya, hanem maga is formálója legyen e folyamatnak? Erre kellenek a konkrét válaszok, és hiszem: nem a semmiből építkezünk. Csütörtök este az osztrák EU-elnökség kiosztott egy 21 pontból álló projektlistát, amelynek minden tétele európai léptékű fejleménnyel foglalkozik; ezek 2010-ig szóló napirendet fogalmaznak meg. Nincs szó arról, hogy Európa lebénult volna.

Hogy lassan haladunk? Kérdés, miként lehetne másként. Ez egy közösség, amelyben a tagországok ragaszkodnak az autonómiájukhoz. Huszonöt alapról egy döntésre jutni nem egyszerű. Mégis mindent csakis a tagokkal lehet megcsinálni – hiszen miattuk és számukra van az egész. Egy biztos: akár gyors, akár lassú – rosszabb lenne nélküle. Ha eleve minden huszonötfelé menne. Ezért is kell folytatni tovább.”

A szerző állandó brüsszeli tudósító