Bővítés – magyar szemmel

Pedig hogy vannak ilyenek, arra az utóbbi hónapok elhíresült aggodalma az Európai Unió „befogadási képességéről” a közismert példa. Érdekes módon azonban a minderről dúló vita mintha kissé mellékvágányra csúszott volna. A régiek húzódozásában sokan kizárólag a „fösvénységet”, az „önzést”, a hazai munkahelyek féltését látják – amit esetleg meg is tetéz az idegengyűlölet burjánzása –, amely ellen valóban fel kell lépni. A csapda abban van, hogy midőn az elfogadhatatlan tendenciákkal szemben védelembe vesszük a bővítést, mintha csökkenne az éberség az olyan esetleges kellemetlen következmények kivédésére is, amelyek az újak (de különösen Magyarország) szempontjából lehetnek károsak.

Emlékezetes, hogy a magyar EU-tagságot már a csatlakozási kérelem beadásakor úgy tekintettük, mint „történelmi esélyt” – nagyon sok mindenre. Tény, hogy mivel az ország híján van tőkének, nyersanyagnak, energiának és technológiának, ráadásul kicsi a piaca is, ezért a tartós gazdasági növekedés ambíciója szükségszerűen megkívánja a beilleszkedést egy olyan tágabb térségbe, amelyben mindezek – vagy többségük – adottak. Az EU logikus megoldásként kínálkozott, mivel nem csupán elmondható róla, hogy e kívánalmaknak megfelel, de földrajzilag szomszédos, miközben történelmileg, kulturálisan szervesen kapcsolódik a magyar adottságokhoz.

Mindezt még három dolog tetézte. Az egyik, hogy az EU belső szolidaritási, felzárkóztatási politikája a magyar történelemben példátlan mértékű pénzügyi támogatást tesz elérhetővé. A másik, hogy a nemzetek feletti, európai látókörű integrációs intézmények természetes szövetségesek lehetnek az alapvetően nemzeti önérdekekből kiinduló európai hatalmakkal szemben. És a harmadik: egy belső határaitól mindinkább megszabaduló, föderatív jellemzőket felvevő integráció történelmi esélyt kínál a mind szervesebb kapcsolatokra a határokon túlra rekedt magyarsággal.

Jókora leegyszerűsítéssel elsősorban mindezek miatt volt „poén” Magyarország számára az EU-tagság. Miként ugyanezen okok miatt állt és áll a magyar diplomácia azok mellé, akik a szorosabb integráció hívei (szemben mondjuk a meglévő kötelékek lazítását is célnak tekintő brit vagy skandináv törekvésekkel).

Milyen lehet a viszonya ennek a stratégiai célrendszernek az unió bővítésével? Egyértelműen magyar érdek minden olyan szomszédos ország taggá válása, ahol számottevő magyar kisebbség él. De minden más esetben az EU-bővítés elvi támogatása mellett legalábbis bölcs dolog, ha folyamatosan szem előtt tartjuk az egyéb következményeket is. Mikre gondolhatunk? Olyan közismert dolgokra, mint hogy a taglétszám növekedése óhatatlanul csökkenti az egyes országoknak juttatható pénzügyi támogatások nagyságát. Lassítja a döntéshozást, nehezebbé teszi az érdekharmonizációt, felszínes kompromisszumokra kényszerít. És így tovább: egy sor olyan elem, amelyek az eredetileg szintén magyar „tagsági poénnak” tekintett tényezőket gyengíthetik. (S amiért az uniós integrációban ellenérdekelt brit és skandináv politika mindig is könnyű lélekkel hangsúlyozottan bővítéspárti volt.)

Nos, amikor az új tagok történelmi felelősségüknek tekintik, hogy minden további bővítésnek ne a gátjai, de a motorjai legyenek, időnként azért talán nem árt belegondolni a fentiekbe is. Nem azért, hogy fokozatosan elterjesszenek egy bővítésellenes alapállást. De minimum azért, hogy időben megfelelő módszert lehessen találni a kellemetlen következmények kezelésére is. Mert lehet – kell is – igent mondani a bővítésre. De talán nem bármi áron.

A szerző állandó brüsszeli tudósító