Kudarcra ítélve

A kormánynak nem csupán diagnózisa nincs, de iránytűje sem arra vonatkozóan, hogy merre menjen. Az iránytű egy sikeres nemzetközi példákon alapuló gazdaságpolitika lenne. Egyetlen nemzetközi példa sem mutat irányt arra nézve, hogyan lehet adóemeléssel kijönni egy olyan helyzetből, amikor egyszerre kirívóan alacsony a foglalkoztatás, magas a költségvetési hiány, magas a fizetési mérleg hiánya, meredeken nő az eladósodás, és kettős gazdasági szerkezet működik, ahol a hazai és a külföldi tulajdonú cégek működése között éles különbség van.

Az első megszorító csomag egyetlen korábbi sikeres magyar gazdaságpolitikai koncepcióra sem épít. 1995-ben a társasági adó felezése kétszer több bevételt hozott még abban az évben a költségvetés számára. 1999-ben a 6 százalékos munkaadói tb-járulék-csökkentés összesen 120 milliárd forinttal növelte meg a tb-kassza bevételét az új munkahelyek révén. Az eva bevezetése is bevételi többletet hozott. Valamennyi eddigi jelentős magyar adócsökkentés adótöbbletet hozott, és ezt az összefüggést az első csomag teljesen figyelmen kívül hagyja.

Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarországon valamennyi eddigi adóemelés kudarcot vallott, mert a gazdasági szereplők kreatív könyvelési technikákkal, illetve a fogyasztás határokon kívülre vitelével kivédték az adóemeléseket. Legutóbb erre 2004-ben volt példa, amikor mintegy 250 milliárd forint adókiesést hozott az a kormányzati kísérlet, hogy rejtett és nyílt adóemelésekkel terheljék a magyar gazdaság szereplőit.

Az elmúlt két évtizedben valamennyi sikeres nemzetközi egyensúly-helyreállítási program arra épített, hogy a növekedés emelésével és a foglalkoztatás bővítésével oldják fel a költségvetési feszültséget. Erre a tapasztalatra sem számít a kormány. Ez azért is különös, mert Magyarországon az egyensúlyi problémák mögött valójában az alacsony foglalkoztatás és a szerény növekedés áll.

A kormány most társadalmi felhatalmazás nélkül vág bele egy olyan politikába, amelyre a választópolgárok nem szavaztak. Sőt a választók egy ezzel ellentétes programra szavaztak. Társadalmi felhatalmazás nélkül ilyen megszorító programot indítani nem csupán etikátlan, de értelmetlen is, mert áldozatot csak attól érdemes kérni, aki ismeri az áldozathozatal okát, célját, mértékét, időtartalmát, és akinek erről a véleményét kikérték. Ellenkező esetben ellenáll, tehát a megszorító csomag céljai nem teljesülnek.

A kormánynak nem csupán előzetes társadalmi felhatalmazása nincs a megszorítások politikájára, de párbeszédet sem folytat arról, hogy mit tervez, és mikor mit lép. A modern gazdaságban a visszacsatolások, a reakciók, a nem szándékolt hatások kivédése és a menet közbeni módosítások fontosabbak, mint az induló program. Erről mond le az, aki nem vállalja a párbeszédet. A kormány néhány gazdasági szereplővel konzultál, de véleményüket nem veszi figyelembe, gyakorlatilag reformdiktatúrát kíván bevezetni. Ennek következményei előre láthatóak. A kormány intézkedései rögtönzöttek lesznek, a várttal ellentétes hatásokat keltenek, felesleges áldozatokat okoznak, beleütköznek az alkotmányos jogrend korlátaiba, állandó időzavar és a lépések közötti logikai bukfencek jellemzik a megszorítások időszakát.

Sem az üzleti élet, sem a társadalom, sem a politika nem foglalkozik ma olyan lényeges kérdésekkel, mint a II. NFT véglegesítése vagy az euró bevezetéséhez szükséges konvergenciaprogram. Az euró bevezetése meg sem jelenik a kormányprogramban! Az első megszorító csomag tehát elnyomja a többi, közép- és hosszú távon döntő kérdést, ezekről sem társadalmi vita, sem politikai egyeztetés nincs. A kudarc és felesleges kitérő ezért jól láthatóan előre programozott. Az egyensúlyi problémák mögött valójában az alacsony foglalkoztatás és a szerény növekedés áll.

A szerző a Növekedéskutató Intézet igazgatója, a Fidesz – MPSZ országgyűlési képviselője