Megyék kontra régiók

Azt a közélet szereplői közül csak a legbátrabbak merik felvetni, hogy hazánkban túl sok települési önkormányzat működik. Legutóbb négy ismert közgazdász – Bauer Tamás, Bokros Lajos, Csillag István és Mihályi Péter – fogalmazta meg híressé vált ÉS-beli cikkében, hogy a 3200 helyett elég lenne 260 nagyobb, járási szintű alapegység, ám egyik kormánypárt sem volt vevő az ötletre. Gyurcsány Ferenc is azt mondta az egyik önkormányzati szövetség gyűlésén a rendszerváltás egyik nagy vívmánya, hogy a falvak, városok lakói választott képviselőik útján saját maguk intézhetik ügyeiket, döntenek saját sorsukról. Ám azon – az Új Egyensúly programba is bekerült – javaslaton már érdemes vitatkozni, megszüntessék-e az ezernél kisebb lélekszámú településeken a polgármesteri hivatalokat. Háromszáz ilyen község van, a működésükre elmegy hatmilliárd forint, ha pedig körjegyzőségekhez tartoznának, legalább kétmilliárdot meg lehetne takarítani. Ám nem feltétlenül ilyen mechanikusan kellene meghúzni a határt, hiszen vannak olyan 8-900 fős települések, amelyeknek megfelelő a gazdasági háttere, kár lenne a hivatalukat felszámolni.

Ennél persze jóval többet, tízmilliárdokat lehetne megspórolni a kistérségi társulások kötelező előírásával, ráadásul átláthatóbbá, egyszerűbbé válna a finanszírozás. Ehhez szintén kellene az ellenzék támogatása is – erre vajmi kevés esély látszik –, így mással próbálkozik a kormány. Pénzügyi ösztönzők bevetéséről beszél, ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy azoknak a településeknek ad több forrást, amelyek készek együttműködni. Ennek kissé zsarolásíze van, de más megoldás aligha létezik, hiszen naivitás volna elvárni a faluatyáktól, hogy önként és dalolva lemondjanak a saját intézményeikről – például a kórházukról – az ország érdekeire tekintettel.

S már az is biztosnak tűnik, egyelőre nem váltják fel a régiók a megyéket, holott a megyei önkormányzatok feladatainak regionális szintre emelése mintegy 12 milliárddal csökkentené az állam kiadásait. Csakhogy abban is van valami, hogy nagy merészség pár nap alatt ad acta tenni az ezeréves, hazánk hagyományait alapvetően meghatározó megyerendszert. Persze nem csupán érzelmi okokból lehet ellenezni az ötletet; sokkal racionálisabb felvetés, hogy csak akkor van értelme az átalakításnak, ha a kormány átadná hatalma egy részét a régióknak, ott születnének meg a valódi döntések, lenne saját bevételük.

Jelenleg 25 ezer helyi önkormányzati képviselő évente 20 milliárd forint tiszteletdíjat kap, továbbá 5 milliárdhoz költségtérítés címén jut. S ez sokak szemét csípi, hiszen nem túl nagy erőfeszítéssel jelentős bevételre tehetnek szert az élelmesebbek. Ennek ellenére csak az csodálkozhat azon, hogy nem vagy legfeljebb alig csökken az önkormányzati képviselők száma – ha sikerül az ellenzékkel dűlőre jutni, akkor is csak a megyei, fővárosi közgyűlések lesznek kisebbek, de ugyanannyi falu- és városatya dolgozik tovább –, aki nem ismeri a pártok belső működési rendjét. Mert valóban népszerű pont minden párt programjában, hogy nem kell ennyi viszonylag jól fizetett képviselő az önkormányzatokba, ám nem egyszerű a megoldás. Ma már ugyanis kevesen vannak olyanok, akik csupán politikai elkötelezettségből, szerelemből tevékenykednek egy párt szervezetében. A szinte folyamatos kampány hatalmas energiákat, rengeteg időt követel meg a tagoktól, szimpatizánsoktól, akik szeretnének valami ellenszolgáltatást kapni szolgálataik fejében. Erre kiváló eszköz az önkormányzati képviselői poszt és más sarzsik. Ha pedig ezekből sokkal kevesebb lesz, a parlamenti képviselők elgondolkodnak majd azon, ki fog nekik legközelebb ajánlószelvényt gyűjteni, plakátot ragasztani, szórólapot bedobálni…

A szerző a Világgazdaság munkatársa