A közel-keleti EU-politika

A sok évtizedes közel-keleti válságba persze sokak bicskája beletört már, botorság lenne éppen az Európai Unión számon kérni, hogy „miért nem oldotta meg már”. De tekintve, hogy az EU mégiscsak Európa összes számottevő hatalmát magában foglalja, különösen szembeötlő az az erőtlenség, amelylyel alig tud hatással lenni a történésekre. Főként, hogy az európai érintettség viszont nagyon is kézzelfogható, legyen szó a gazdasági növekedést visszavető olajár-emelkedésről vagy az iszlám radikalizálódás veszélyéről.

Tehát gazdasági, politikai, stratégiai érdek egyaránt, hogy az EU-huszonötök igyekezzenek bizonyos fejleményeket elkerülni, másokat elősegíteni. Mindehhez képest csúszott az unió abba a szerepkörbe, hogy miközben az EU-kassza vált a térség első számú segélyezőjévé, külpolitikai szócsövére alig hallgatnak ugyanott.

Sokak szerint mindebben tetten érhető, hogy a közös uniós külpolitika sok esetben inkább a rövid távú – nem kis részben a közvéleménye nyomása által is diktált – reagálásokon, nem pedig a hosszabb távon kalkuláló megfontolásokon alapul. Tipikus példája volt ennek az, ahogy az EU nem igazán tudott mit kezdeni a terrorszervezetként regisztrált Hamász kormányra kerülésével. Először megpróbálkozott a látszólag legkézenfekvőbb eszközzel: a pénzcsap elzárásával s ezzel a Hamász jobb belátásra kényszerítésével. De hamar kiderült, hogy a dolog azért nem működik, mert ezzel az uniós pénzekre utalt „civil” lakosság százezreit hozzák elfogadhatatlan helyzetbe – miközben valósággal belehajtják az új palesztin vezetést a nagyon is készségesen finanszírozó iráni vezetés karjaiba.

Voltaképpen abba a dilemmába kerültek az európai vezetők, hogy bár a Hamászt a palesztin „civilek” többségi szavazata emelte hatalomra, ám a terrorszervezettel szemben még jogosnak tekintett szankciókat erre a közvéleményre már nem merték ráterhelni. Nem merték, mert a szükséget szenvedő palesztinok riportképei ugyanúgy elfogadhatatlanok az európai közfelfogás számára, miként persze a terroristák támogatásáról sem lehetne szó.

Az már aztán csak fokozat kérdése, hogy egyes tagállamok közvéleménye mire érzékenyebb, s ennek megfelelően a közös külpolitika formálásakor melyik kormány mit erőltet inkább. A mostani válságot kísérő hétfői EU-külügyminiszteri találkozón például előre tudni lehetett, hogy a közös nyilatkozat kapcsán akörül folyik a vita: vajon az izraeli katonai fellépés civil áldozataira, vagy az azt megelőző Izrael-ellenes akciókra helyezzék-e a hangsúlyt. S közben egy kicsit mindenki arra várt, mikor foglal állást sarkosabban a kérdésben az Egyesült Államok.

Amelynek a legfőbb tanulsága, hogy akár ad pénzt az EU, akár nem, mégsem ő a játszma igazán komolyan vett szereplője. S valószínűleg nem is lesz mindaddig, amíg a valamennyi szemben álló fél szemében mérvadó legfőbb befolyásolási eszközök nem nála vannak.

Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen körülmények között érdemes-e egyáltalán európai uniós közel-keleti politikát erőltetni. Azért igen, mert a térségben formálódó események következményei Európát is érintik.

S ha így van, akkor minimum a tisztánlátást, amúgy pedig a közvetlen érintettekre való ráhatást, vagy legalábbis az őket jobban befolyásolni tudó szereplők megdolgozását még mindig elősegítheti. De legfőként: a jelenlegi európai közel-keleti ráhatás csak relatíve erőtlen. Ám ha minden tagállam külön képviselne különböző dolgokat, az alighanem tragikus is lenne.

A szerző állandó brüsszeli tudósító