A liberalizált energiapiac alaptörvénye

Cinkotai János: Gázáremelés: Ki kit támogat c. cikkében – a földgázpiac viszonyait taglalva – lényeges energiapolitikai kérdéseket érint. Helyesen mutat rá, hogy az önköltség típusú, az olcsóbb hazai termelést figyelembe vevő ún. kevert ár alkalmazásáról a Mol nyomására tértek át az importárbázisra, amelyet a liberális gáztörvényben kodifikáltak. Ez ellen annak idején magam is eredménytelenül tiltakoztam. Régi vitapartnerem, Hegedűs Miklós: A naiv szocializmus minősített esete c. vitacikkében kioktatja a „modern piacgazdaságból” Cinkotai Jánost, ez viszont az én érdeklődésemet keltette fel. Elsősorban azért, mert Hegedűs Miklós végre leírta, netán be is látta (?) a liberalizált energiapiac alaptörvényét: „a szűkös erőforrások – ilyen a földgáz – fogyasztói árát általában nem az átlagköltségekhez, hanem a még szükséges források tényleges kiadásaihoz igazítják”. Ezt mondom, írom én is az 1990-es évek közepe óta, ezért nem lehet elméletileg sem kisebb – a mindig szűkös energiapiacon – a liberalizált ár az önköltségre és szabályozott profitra épülő árnál. Hegedűs Miklós pedig ugyancsak évek óta mindmáig a liberalizált energiapiac árcsökkentő hatásával érvel, miközben persze a valóság ezt látványosan cáfolja.

Abban is igaza van Cinkotai Jánosnak, hogy a hazai termelésű olcsóbb földgáznak a magyar lakosság terheit kell(ene) csökkenteni. A legegyszerűbben úgy, hogy nem liberalizálják a gázpiacot, illetve fenntartják a kevert árat. Ezzel szemben liberalizált piaci viszonyok között a hazai termelés árcsökkentő hatását az állam által elvont – az importbeszerzési ár és a hazai termelői ár közötti különbséget tartalmazó – bányajáradék formájában lehetséges érvényesíteni. A különbözet hatósági ármegállapítás esetén egyértelműen célzott árcsökkentésre fordítható.

A bányajáradék egy részét a Gyurcsány-kormány által 2005-ben bevezetett hibás „támogatási rendszer” forrásaként használta fel, ezáltal az árképzés teljesen áttekinthetetlenné vált. A 2005 decemberében kötött, máig nyilvánosságra nem került Mol–kormány paktumról tudni lehet: a 10 százaléknyi állami tulajdonú részvény megvásárlására vonatkozó megállapodáson túl a megállapodásnak része volt a gáztárolók párnagázának eladása egyösszegű, 60 milliárd forintos bányajáradék befizetése ellenében, továbbá a bányajáradék mértékének 2020-ig történő befagyasztása is. Feltételezhető, hogy az említett paktumban hosz-

szabb távra lemondtak a teljes bányajáradék közösségi érdekű érvényesítéséről, emiatt a bányajáradék jelentős része nem a fogyasztói ár csökkentését szolgálja majd, hanem a szolgáltatók extraprofitját növeli.

Egyetértek mindkét szerzővel abban, hogy nem létezik igazságos kompenzációs rendszer; nem hiszek azonban a rászorultság elvét gyakorlatilag megvalósító szociális háló kialakításában az energetikai közszolgáltatások területén. Egy rosszul kialakított támogatási rendszer nem ok arra, hogy egy társadalmi jellegű „szociális ártámogatás” ne az energiaszolgáltatás saját keretein belül valósuljon meg. Vannak erre vonatkozó megalapozott javaslatok, amelyeket eddig lesöpörtek az asztalról.

Sajnos a média közreműködésével sikerült teljes zűrzavart kialakítani az energiapiacokon, hiszen az energiahordozók időnként ténylegesen bekövetkező árváltozásait (általában drágulását) is leggyakrabban a szolgáltatók profitnövelésének leplezésére, a fogyasztói közvélemény félrevezetésére használják. A megszorító intézkedések körüli közbeszéd az energetika vonatkozásában is hamis. Az állam a tulajdonosi felelősségvállalást, az energiaszolgáltatás közüzemi jellegét feladva nemcsak teljesen kiszolgáltatja a fogyasztókat a profitérdekeknek, hanem még cinkosságot is vállal. Egyensúlyjavító intézkedésként tünteti fel a multinacionális cégek profitérdekeit, s az adózás révén még a költségvetési bevételek (áfa) emelésével is részt vesz a lakossági terhek növelésében. A kialakult helyzetben – a valódi okokat feltárva – új „alkupozíciókat” kellene az államnak kialakítani a privát tulajdonosokkal, a lakosság, a fogyasztók érdekében. A profit korlátozása, a fogyasztóvédelem azonban most is hiányzik a kormányzat eszköztárából.

A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke