Focivébével a reformokért

Tény, hogy a foci-vb előtt legalább négy kormányfő nyíltan is megvallotta: kormánya számára nagyon jól jönne egy sikeres vb-szereplés. Közülük a német kancellár asszony meg sem várta a torna végét: fájdalmas reformcsomagjának nem egy elágazását – parlamenti beadagolását – a világbajnoki fordulók üteméhez is igazította.

Voltaképpen nem újdonság, hogy a nagypolitika vezetői igyekeznek a maguk számára is valamelyest megcsapolni egy-egy közérdeklődésre számot tartó esemény vagy közkedvelt személyiség népszerűségét. Most azonban egy kicsit másról is szó van. Napjaink politikusai sok esetben nem egyszerűen népszerűbbek szeretnének lenni. Defenzívebb a dolog: afféle pajzsként is igyekeznek maguk elé tolni mások közkedveltségét.

Ebben a legfontosabb nem annyira a védekezési machináció, hanem a tény, hogy szükség van rá. Mert mind többen úgy döntettek, hogy tényleg belevágnak. Szembesülnek azzal, hogy a szociális és egészségügyi háló, a kevés ledolgozott évi munkaóra, a korai nyugdíj költségei nincsenek arányban a megtermelt új értékkel – vagy legalábbis nem versenyképes módon, a piac többi fajsúlyos szereplőjéhez képest.

Szembesülnek azzal, hogy Európában a termelékenység a kilencvenes évek óta elmarad az amerikaitól, és a távolság nö-vekvő. Az információs technológiának hétköznapi alkalmazása – a nagyon megugrott skandináv államokat leszámítva – messze a világpiaci versenytársak mögött van. A kutatás-fejlesztésre elhatározott hányadot – a társadalmi össztermék három százalékát – néhány (megint csak skandináv) kivételtől eltekintve sehol nem költik el. Emiatt aztán amíg a 90-es években például még egy sor európai gyógyszergyártó cég rajta volt a top 20 listán, ma már alig találni ott közülük valakit. És ha vannak is iparágak, ahol ma még az európai kibocsátók a legnagyobbak, ám többnyire hanyatló, kifutó ágazatokról van szó, nem a jövő technológiáját jelentő területekről.

Váltani kell, sürgetnek és látják is be egyre többen, csakhogy ez nem könnyű. Amiről szó van, az ugyanis mind a jövőt szolgálná. De amit mindehhez meg kellene lépni, az a jelenben fáj. És a közvélemény nem igazán toleráns. Franciaországban a foglalkoztatási feltételek rugalmasabbá tételének lehetősége százezreket vitt az utcára. Belgiumban ugyanennyien a nyugdíjkorhatár kitolása ellen tüntettek. Németországban az előző kancellár egy meglehetősen felvizezett reformcsomag miatt kényszerült távozni. Láthatóan a tényleges korszerűsítésben nem a pénzügyi-gazdasági, hanem a politikai költség a fő akadály.

A reakciók sokfélék. Kelet-Európában egyre több helyen a populista szélsőségeket hozza hatalmi helyzetbe. Nyugaton, ahol ez a fajta retorika a többség számára ma még inkább taszító, a kormányok váltogatásával, avagy – mint Németországban – nagykoalícióval kísérletezgetnek. Kérdés, hogy közülük hányan jutnak el annak felismeréséhez, amit Esko Aho korábbi finn miniszterelnök fogalmazott meg a napokban: „Előbb-utóbb minden kormánynak le kell mondania. Akkor már mégiscsak jobb, ha ezt úgy tesszük, hogy előzőleg valami érdemit és hasznosat tettünk.”

Könnyen beszél, számára a miniszterelnökség már régen csak emlék. A többiek egyelőre – például – a foci-vb felhajtó hatásában bíznak. Csakhogy az a jó hangulat sem tart örökké, és világbajnok egyébként is csak egy ország lehet. Valószínűleg meg kell tanulni másként is kommunikálni. Vagy szembesülni az Aho-féle életbölcselettel. Meglátjuk majd, ki mit választ végül. Hozzátéve, hogy a nem választás is válasz. Csak idővel mindig a legdrágább.

A szerző állandó brüsszeli tudósító