Konvergenciajáték
Az elmúlt hetekben a stabilizációs program egyes elemei kapcsán szinte szünet nélkül ömlöttek a bíráló megjegyzések, teljes joggal. Úgy tűnik, nagy esély van rá, hogy legalább egy szempontból a csomag alapvetően félresiklik: a kiigazítással párhuzamosan a foglalkoztatás emelkedése helyett az inaktivitás és a munkanélküliség növekedése valószínű. Ennek legfőbb oka, hogy a munka adóztatása, amely nemzetközi összevetésben már amúgy is kiugróan magas volt Magyarországon, tovább nő, miközben a nyugdíjrendszerben elmaradnak a szükséges változások. Félő, hogy a munkapiaci dimenzióban a program a deklarált szándékokkal éppen ellentétesen alakul: az adóalap szélesítése helyett éppenséggel szűkül az adót fizető munkavállalók köre, akik viszont nagyobb adóékkel szembesülnek, azaz a bruttó és a nettó jövedelmük közötti rés nő.
Mára túl vagyunk a befektetők, a hitelminősítő intézetek, valamint a pénz- és tőkepiaci szereplők első reakcióján, a forint árfolyamának jelentős gyengülésén és a hosszú távú állampapírhozamok emelkedésén is. A reakciók tapinthatók, ha úgy tetszik, húsba vágóak. Mégis, a negatívumok mellett felsejlik a remény a javulásra: úgy tűnik, a befektetők nem menekültek el a magyar állampapírpiacról, bár közülük sokan rövidebb lejáratúra konvertálták korábbi hosszú távú befektetéseiket. Mi az, amiben bízhatnak s bizakodhatunk mi is?
Talán meglepőnek hangzik, de Magyarország pillanatnyilag a fejlett nyugati világ legsikeresebb régiójához tartozik. Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott, egykori rendszerváltó országok mindegyikében szárnyalt a gazdaság 2006 első negyedében: a növekedés átlagosan hat százalék volt. Az export több mint 20 százalékkal emelkedett, és az országok túlnyomó többségében a feldolgozóipar mellett kimagaslóan nőtt az üzleti szolgáltatások hozzáadott értéke is. Eközben látványosan csökkent a munkanélküliség, és jelentősen emelkedett a versenyszférában foglalkoztatottak száma. A rendszerváltáshoz, majd később az EU-csatlakozáshoz kapcsolódó SLIP-menetrend – stabilizáció, liberalizáció, intézményi átalakítás és privatizáció – tehát meghozta a gyümölcsét. Persze a kilencvenes évek első felének súlyos társadalmi áldozatvállalása után éppenséggel az szorulna magyarázatra, ha nem lenne felzárkózás, reálgazdasági konvergencia. Azt is tudjuk azonban az EU-hoz korábban csatlakozó fejletlenebb országok tapasztalatából, hogy a konvergencia nem automatikus: ahol a stabil fiskális politika a humántőke erőteljes fejlődésével párosult (Írország), ott korábban elképzelhetetlen gazdasági prosperálás valósult meg. Ahol viszont ez elmaradt (Portugália), ott a felzárkózás megrekedt egy szinten, s a konvergencia reálgazdasági divergenciába fordult. Magyarország talán még nem tért le végleg a felzárkózási pályáról, legfeljebb – mint történelme során már annyiszor – átmenetileg elkanyarodott egy kissé.
Ami az államháztartási kiigazítás és a növekedés empirikus kapcsolatát illeti: az elmúlt öt évben az államháztartási egyenleg és a növekedés közötti pozitív korreláció a nyolc kelet-közép-európai országban döbbenetesen erősnek bizonyult. Az állami fogyasztás és beruházás visszaszorulását ugyanis bőségesen ellensúlyozták a magánberuházások és a lakossági fogyasztás gyarapodása – a piaci kamatok csökkenésének köszönhetően. Vagyis – fenntartva a stabilizációs programmal kapcsolatos súlyos kritikai észrevételeinket, különösen a munka adóztatása kapcsán – mégis bizakodhatunk abban, hogy Magyarország felzárkózása nem akadt el véglegesen. Talán ebben reménykednek az állampapír-piaci befektetők is: a konvergenciajáték még folytatódhat.
A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa
