Konvergenciatanácsok

Két balti állam euróbevezetésének elhalasztása már bizonyítja, hogy ez a szigorú elbírálási rend nem puszta fenyegetés, hanem élő gyakorlat. Ezek alapján kell mérlegelni, hogy a hamarosan benyújtandó magyar konvergenciaprogram mit és hogyan tűzzön ki célul. Én azt gondolom, hogy az euró bevezetésére vonatkozó céldátumot semmiképpen sem.

Egyrészt azért nem, mert eddig két hivatalosan deklarált belépési évszám (2008 és 2010) gyakorlatilag már megbukott, és egy harmadiknak így semmi hitele nem lenne. Másrészt azért sem, mert eddig a gazdaságpolitika nem volt képes a kitűzött céldátumból visszafejthető kiigazítási menetrendet kialakítani és következetesen végrehajtani. Harmadrészt azért sem, mert az öt kritérium közül voltaképpen csak kettő – nevezetesen az államháztartási hiányra, illetve az árstabilitásra vonatkozó – többé-kevésbé közvetlenül kontrollálható, a többi pedig vagy számszerűen adódik az előbbiekből (pl. az államadósság/GDP arány csökkenő trendje), vagy jelentősen függ a piaci bizalomtól (pl. a hosszú lejáratú államkötvények hozama, az ERM II keretében megnyilvánuló árfolyam-stabilitás). Hozzá kell tenni, hogy az adósságráta esetén a finanszírozás közel 30 százalékos devizakomponense miatt e mutató is ki van téve az árfolyamváltozás hatásának.

A konvergenciaprogram középpontjában tehát az államháztartási hiány csökkentésének reális, konkrét intézkedésekkel alátámasztott pályája áll. Ezt a pályát – az elmúlt évek fiskális ámokfutása okán – már csak akkor tekintik hitelesnek, ha legalább két egymást követő évben a gyakorlatban is megvalósul. Ennek a pályának a végén egy fenntartható, jócskán 3 százalék alatti államháztartási hiánynak kell mutatkoznia.

A jelenlegi Új egyensúly program címen futó gazdaságpolitikának nemcsak az a problémája, hogy – szemben a Bokros-csomaggal – nem vállalkozásbarát, nem az aktivitási, foglalkoztatási ráta növelésére ösztönöz, nem kurtítja meg érdemben a finanszírozhatatlanná vált szociális kiadásokat, és – a Bokros-csomaggal egyező módon – ismét az infláció felpörgetésével valósít meg kiigazítást.

A maastrichti kritériumok teljesítése szempontjából a kiigazítás az egyik követelményt (hiány) ismételten a másik (árstabilitás) megsértésével éri el. A gazdaságpolitika már 2003/2004-ben is semmibe vette a monetáris politika által az inflációs célkövetés keretében meghirdetett antiinflációs pályát, most meg felrúgta a kormány és a jegybank közötti 3 százalékos inflációs célra vonatkozó megállapodást. A monetáris tanács az újbóli inflációs sokk ismertté válásakor azonnal 2007 végéről 2008 végére tolta ki az alacsony áremelkedési ütem elérésének időhorizontját, de azzal együtt is kamatemelési ciklusba kényszerült. Ráadásul amíg Magyarországon egy felzárkózási periódusban a 3 százalék körüli inflációt akár árstabilitásnak is nevezhetnénk, a maastrichti kritériumok Brüsszel által gyakorolt szigorú értelmezése miatt 2 százalék alatti inflációt kellene megcélozni az euró bevezethetősége érdekében.

Mindezekből az következik, hogy a hamarosan elkészülő konvergenciaprogram aligha tartalmazhat az euró magyarországi bevezetésének időpontjára vonatkozó hihető utalást. Annál inkább szükség van az összes kritériumhoz való szimultán közeledést biztosító középtávú gazdaságpolitika részletezésére. A közeledés értelemszerűen még nem jelenti a kritériumok belátható időszakon belüli elérését.

Jelenleg azonban az tűnhet a fő dilemmának, hogy a már bejelentett intézkedéscsomagot hogyan lehet integrálni az ettől részben eltérő irányultságot kívánó konvergenciaprogramba. Remélhetőleg a konvergenciatanácsnak lesz erre vonatkozó tanácsa.

A szerző a Derive Kft. ügyvezetője