Meddig tart a kínai csoda?

A tavalyi 9,9 százalékos növekedést követően a piac a lassulóra várt amerikai importkereslet, valamint a pekingi irányítás gazdaságot hűtő lépései miatt végre mérsékeltebb bővülésre számított. Természetesen nem sokkal kisebbre, hiszen a népvándorlásnak is beillő belső migráció által évente 20 millió fővel növekvő partvidéki lakosság számára minimum egy magas egy számjegyű növekedés tudja csak biztosítani a megélhetésükhöz, valamint a társadalmi békéhez szükséges új munkahelyek számát. Egy ekkora, ilyen átalakuláson keresztülmenő országban nagyon nehéz hosszú éveken át úgy tartani a kívánt növekedési ütemet, hogy közben ne alakuljanak ki olyan feszültségek, amelyek kezelése beláthatatlan kihívások elé állítja a gazdaságpolitikát. Nos, ez Kínának sem sikerült.

Az egyik probléma épp a fent említett migrációhoz, valamint a városi lakosság köré font, pontosabban nem font szociális hálóhoz kapcsolódik. A távol-keleti országban a társadalombiztosítás funkcióit javarészt az állami tulajdonú vállalatok látják el, ami értelemszerűen meggátolja a vállalati szektor piacgazdasági normák szerinti teljes átalakítását. Társadalmi feszültségek emellett nemcsak a partvidéken, hanem az ország belsejében is vannak: a tavalyi évben csak az elismert, erőszakkal levert utcai zavargások száma is meghaladta a háromezret (!), ami erősen megosztja Kína központi-partvidéki, valamint a belső területek felett őrködő helyi vezetését. Az országba áramló borzasztó mennyiségű tőke következményeként a bankrendszer úszik a likviditásban; a hitelintézetek, különösen a kritikus belső régiókban, sokszor helyi politikai akaratra inkább a társadalmi béke megteremtése miatt, mintsem piacgazdasági megfontolásokból nyújtanak hiteleket. Ebből adódik a második probléma: a nem hatékony hitelkihelyezések következményeként a kínai bankrendszer jelentős rossz hitelállományt halmozott fel. A Fitch hitelminősítő intézet szerint ennek mértéke elérheti a 673 milliárd dollárt, azaz az ország amúgy rendkívüli nagyságú devizatartalékainak háromnegyedét.

A bankrendszer feszültségeit egyelőre elfedi a gyors, továbbra is az olcsó kivitelre támaszkodó gazdasági növekedés; ez életben tart olyan vállalatokat is, amelyek fizetőképessége az exportkonjunktúra lassulásával drámaian csökkenne. Nem csoda, hogy a kínai vezetés erősen ellenáll annak a nemzetközi nyomásnak, amely a jüan árfolyamának erősítésére, valamint az exporttámogatások megnyirbálására irányul. Hasonló nehézséggel szembesülne Kína akkor is, ha a világ össztermelésének egyötödét elfogyasztó amerikai háztartások kereslete visszaesne, jelentősen csökkentve a távol-keleti ország exportja iránti keresletét, s rontva az ottani vállalatok hitel-visszafizetési képességét. Az elmélyülő hitelprobléma értelemszerűen az ország tőkevonzó képességét is visszavetné, felülírva a jelenlegi gazdasági modell peremfeltételeit.

Az elmúlt negyed évszázadban hasonló szolvenciaproblémákkal szembesült egyébként Japán és Dél-Korea is. A két ország két különböző „stratégiával” igyekezett kezelni az így adódó gazdasági és társadalmi problémákat. Az egyébként stabil és fejlett Japánban a fokozatosságot választva elkerülték a gyors változással és fájdalommal járó intézkedéseket, viszont felvállaltak egy tizenöt éven át tartó recessziót, amelynek a költségeit az egész társadalom szinte egyenlően viselte. Az amúgy is átalakulófélben lévő Koreában a gyors és fájdalmas megoldás mellett döntöttek, az ennek nyomán fellépő elégedetlenséget könnygázzal és gumibottal kezelték, viszont két év alatt kimásztak a gödörből. A kínai vezetés szemmel láthatólag igyekszik elkerülni, hogy a közeljövőben ilyen választás elé álljon, s ez egyben az egész világ érdeke is.

A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója