Mentális rendszerváltás

Magyarországon – néhány józan hangot leszámítva – irracionális szinten folyik a közbeszéd. Érvek helyett érzelmek ütköznek, tények helyett rögeszmék és csúsztatások hangzanak el, párbeszéd helyett egymás lejáratása folyik, a közös, hosszú távra szóló célok helyett a rövid távú, önző szempontok kerülnek előtérbe. Hogy ennek mi az oka, a magyar lelkület, a kádári puha szocializmus évtizedeinek mételye vagy a közép-európai történelmi hagyományok, arra nehéz egyértelmű választ találni. Az azonban egészen világosan látszik, hogy ennek megváltozása nélkül illúzió a gyors gazdasági felemelkedésben hinni.

Ha csak az elmúlt hetek, hónapok történéseit nézzük, világosan látszik az a feszítő ellentmondás, hogy miközben szerzett jogairól senki sem mond le szívesen, azok megtartásáért újabb áldozatot hozni sem akar. Az emberek természetesnek veszik, ha lakástámogatás, ötvenszázalékos béremelés, 13. havi nyugdíj, magasabb családi pótlék vagy épp az eva pottyan az ölükbe, de mélységesen felháborodnak azon, ha az állam azt viszszaveszi vagy megfizetteti velük. Nemzeti sporttá vált az adóelkerülés, s ennek következtében a becsületesen adózók terhei nyomasztóak, de az ellenőrzés szigorítása, a kiskapuk bezárása élénk tiltakozást vált ki. A lakosság alig törődik egészsége megőrzésével, tömi magába a zsíros ételeket, dohányzik, issza a cukros üdítőket és az alkoholt, azt azonban elvárja, hogy felelőtlen életmódja miatt kialakult betegségeit az állam ingyen gyógyítsa meg. Sokan háborognak azon, hogy a magas benzináron sokat keres a költségvetés, mások (vagy épp ugyanazok) viszont azért méltatlankodnak, mert a büdzsé nem tartja fenn a veszteséges vasúti szárnyvonalakat. Kicsit olyan ez az egész, mint amikor a szocializmusban a munkások csak tessék-lássék dolgoztak, viszont szép lassan mindent kiloptak a gyárból.

Nem kell különleges képesség annak felismeréséhez, hogy ez a magatartás fenntarthatatlan. Az egyének, háztartások szintjén ezt Magyarországon is belátják, a közös ügyek esetében azonban a józan ész általában csődöt mond. Vannak persze egyedi esetek, hiszen a rendszerváltás sem érintett mindenkit egyformán, a vesztesektől pedig nyilván nehéz elvont célokért újabb áldozatokat kérni. De nem igaz, hogy a többség vesztese volt a változásoknak, sőt gyakran épp az eddigi nyertesek tiltakoznak a leghangosabban.

A beteg társadalmi tudatot a politikai elit maga is tovább torzította. Ha valaki azt látja, hogy a több milliárd forintos károkozással gyanúsított bankvezért a rendőrségnek és az ügyészségnek felróhatóan felmentik, ha a közbeszerzéseken milliárdok folynak el akár a törvények megsértése nélkül is, nos, akkor valóban természetes reakció lehet a „miért fizessek én ezeknek?”. Vagy ha a törvényalkotók szinte örömüket lelik abban, hogy minden évben – most is – egyre bonyolultabb adójogszabályokkal keserítik meg az adózók életét, akkor nem lehet azon csodálkozni, ha többen feladják, és a szürke- vagy feketegazdaságba menekülnek.

A politikai elitnek – különösen kormánypozícióból – kiemelt a felelőssége és a lehetősége abban, hogy a társadalom milyen gyorsan alkalmazkodik a világ új kihívásaihoz, hiszen a játékszabályokat ő alakítja ki, és a közbeszéd meghatározásában is – a sajtó mellett – óriási szerepe van. Eddig ezzel a felelősséggel és lehetőséggel rosszul éltek a meghatározó erők. A második Gyurcsány-kormány most talán kísérletet tesz arra, hogy szakítson ezzel a hagyománnyal – igaz, dicstelen előzmények után, kényszer hatására és hibáktól sem mentesen. Ha az ellenzék és a különböző érdekképviseletek az önös érdekeiket szolgáló, ellentmondásoktól hemzsegő katasztrófavíziók és személyeskedések helyett több racionális és előremutató érvet hoznának fel, akkor társadalmi szinten is értelmesebb párbeszédet lehetne folytatni az előttünk álló komoly kihívásokról. Akkor talán nem kellene egy teljes generációt várni a mentális rendszerváltáshoz.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője