Mit akarnak a finnek?

Egy Magyarországénál is csekélyebb lélekszámú, nyersanyagban és energiában relatíve szegény, „EU-határvidéki” ország néhány évtized alatt telekommunikációs világhatalommá nőtte ki magát, jelenleg tőkében és csúcstechnológiában példamutatóan gazdag, makrogazdasági mutatói jók, egyes politikusai pedig az EU-bővítés vagy éppen a kosovói helyzet menedzseléséért felelősek. Úgy tűnik, mégis csak tudnak valamit... Mindezek fényében lehet érdekes az is, mit tartanak fontosnak abban a hat hónapban, amíg az EU soros elnökségi országaként – múlt szombat óta – némileg nagyobb befolyással lehetnek az uniós folyamatokra. Mikre figyelnek, figyelmeztetnek, hova teszik a hangsúlyt?

Az elmúlt napokban egy brüsszeli újságírócsoport tagjaként e sorok írójának is módjában állt a finn kormány vendégeként közvetlenül a helyszínen tájékozódni. Az elővezetett témákban persze bőven voltak kötelező napirendi pontok: végül is minden elnökség megörökölt anyagból dolgozik. Helsinki sem tudja megkerülni, hogy felvegye a fonalat olyan ügyekben, mint az alkotmányos szerződés – amit egyébként a következő hetekben készül tizenhatodik tagállamként ratifikálni – vagy a bővítés. Az is hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy melyek azok a területek, amelyeket a finn megítélés különösen kritikusnak és kezelésre érdemesnek tart. Mivel csupa olyasmiről van szó, amelyben otthon vannak, felvetésük talán érdemes lehet a figyelemre.

Főként két téma körül zajlott a háromnapos látogatás nagy része: az egyik a technikai innováció, a másik az EU–orosz kapcsolatok kérdése. Az előbbi kapcsán külön találkozókat szerveztek egyebek között a Nokia legfelsőbb vezetésével, valamint Esko Aho korábbi miniszterelnökkel, az ő irányításával tavasszal született átfogó javaslat egy európai innovációs program indítására. Ahol mostani hallgatóságának is megismételte figyelmeztető üzenetét: alapvető mutatók tekintetében az EU növekvő mértékben elmarad versenytársaitól, és a tendencia romló. (Matti Vanhanen miniszterelnök ennek kapcsán elmondta: Finnország jelenleg 3,5 százalakot költ kutatás-fejlesztésre, de ha valamennyi tagállam csupán a 3 százalékot elérné, már az is évi mintegy 100 milliárd eurós többletráfordítást jelenthetne uniós szinten.)

Egy biztos – mutatott rá minden, e témát érintő előadó –, az idő fogy, és ha belátható időn belül nem születnek érdemi európai lépések, akkor lassan már behozhatatlanul késő lesz. A finn elnökség ezért is készül arra, hogy az innováció kérdését az őszi informális EU-csúcs fő témájává tegye.

A másik kiemelt témakör az EU–orosz kapcsolat volt, amelynek egy teljes napot szenteltünk, de egyéb alkalmakkor is előjött. (Például, amikor a Nokia elnökhelyettese elmondta: luxus nem kihasználni egy olyan potenciális szomszédos országot, mint amilyen az orosz.) Helsinkiben láthatóan őszintén hisznek abban, hogy az európai gazdasági fellendülés egyik kulcsa az orosz piac lehet, miközben nem igazán tartanak az energiafüggőségtől sem. Miként Mauri Pekkarinen energiaügyi miniszter fogalmazott: bár gázellátásban 90, olajban 100 százalékosan orosz forrásból fedezik a finn igényeket, még soha nem voltak zavarok az együttműködésben.

Nyilván nem véletlen, hogy José Manuel Barroso európai bizottsági elnök és Vanhanen hétfői közös sajtóértekezletén az egyik bejelentett újdonság egy olyan tárgyalási mandátum felvetése volt, amely immár egy leendő EU–orosz szabad kereskedelmi megállapodás kihordásához vezethet el.

Persze minden elnökség mozgástere korlátozott. Az is nyilvánvaló, hogy ezekben a témákban nem egyszeri látványos döntésekre, hanem valós következményekkel járó folyamatokra van szükség. De talán valóban nem válik az EU hátrányára, ha a fenti tényezők is jobban az uniós politika részévé válnak.

A szerző állandó brüsszeli tudósító