Sok hűhó semmiért?

A konvergenciatanács alapfeladatát tekintve nem sokban különbözik a közgazdasági irodalomból és a hazai politikai ötletelésekből ismert költségvetési tanácstól. Mindkét intézmény esetében a fiskális politika költekezési vágyának a megállítása (és ennek demonstrálása) a cél. Az egyik fő dilemmát egy ilyen intézmény felállításával kapcsolatban két jegybankelnök véleménye mutatja be világosan. Járai Zsigmond komolytalan bábszervezetnek tartja a létrehozott tanácsot, hiszen annak csupán véleményezési joga van, márpedig döntéshozó, ellenőrző funkció nélkül ez semmit sem ér. Surányi György viszont éppen azt tartaná aggályosnak, ha a társadalom által megválasztott kormányzat fölé egy demokratikus kontroll alatt nem álló, erős (például vétójoggal felruházott) testületet helyeznének.

Kérdés tehát, hogy meddig lehet korlátozni a demokráciákban a kormányzatot, és eszközeiket, feladataikat a független technokráciára bízni. Nem idegen ötlet ez, a jegybankok például azért kapták a függetlenségüket és az árstabilitás-fenntartási céljukat, mert a jelenlegi közgazdasági ismereteink szerint a rövid távon szavazatmaximalizáló, racionális politikus inflációval kapcsolatos döntései szembekerülhetnek a közjó hosszú távú szolgálatával. A kérdést most is feltehetjük hasonlóképpen. Korlátozhatjuk-e a politikusokat úgy, hogy a – nemzeti jövedelem nagyjából 40 százalékát érintő – újraelosztó tevékenységük során nem vagy csak igen kis mértékben hagyatkozhatnak eladósodás útján történő (ideiglenes) többletforrás szerzésére? Jelenlegi ismereteink szerint ez felesleges ciklikusságot okozhat, és (több csatornán keresztül) hosszabb távon alacsonyabb kibocsátáshoz vezethet – tehát van itt is ok éppen elég. A kérdést nem válaszoljuk meg, hiszen alapvetően értékválasztási probléma, és olyan örök dilemmákhoz vezet, mint hogy van-e joga egy társadalomnak minden körülmények között akár rosszul is dönteni, vagy néha jobb, ha megóvja őt valaki ettől.

Ennél azért könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen a konvergenciatanács szemlátomást igen gyenge testület. Ráadásul jogosítványai is annyira tisztázatlanok, hogy ma sem világos, inkább tanácsadói, konzultatív szereppel bír, vagy a nyilvánosság kényszerítő erejében bízva némi ráhatása is lehet a fiskális folyamatokra. Ez utóbbira ráadásul ott van az Állami Számvevőszék – láthatjuk, milyen eredménnyel.

Meglátásunk szerint (éppen a politikai folyamatokból adódóan) a kormányzat csak akkor teszi magáévá a – szaknyelvben fiskális konzervativizmusnak nevezett – fegyelmezett költségvetés gondolatát, ha ezt a szavazóik kikényszerítik. Ebből következően egy valódi költségvetési tanács felállítására is akkor kerülhet igazán sor, ha a politikának inkább csak demonstratív eszközként van rá szüksége, bizonyítandó, hogy (legtöbbször a kedvezőtlen korábbi tapasztalatok hatására) letett a laza fiskális politika gyakorlásáról. Elismerjük, ez a nézet némiképp cinikus értelmezése a közgazdasági mainstream véleményének, hiszen kételkedve viszonyul az intézmény fegyelmező hatásához, de azért nem áll messze tőle.

Ennek fényében a hazai próbálkozást kétféleképpen értékelhetjük. A konvergenciatanács bizonyíték a politika erős elszántságát illetően, épp csak nem sikerült olyan erősre, mint kellett volna. A másik, kevésbé jóindulatú feltételezés szerint a konvergenciatanács pont anynyira képes költségvetési fegyelmet kényszeríteni a kormányra, amennyire az (mondjuk a társadalom akaratából) most épp elszánt, vagyis sehogyan. Még kevésbé jóindulatúan akár azt is feltételezhetjük, hogy ez nem is véletlen. Ez utóbbi meglátást és a gazdaságpolitika hitelességét tekintve nem is csoda, hogy a piac közönyösen fogadta a tanács létrejöttét.

A szerző a Világgazdaság munkatársa