Tüntetés helyett

A kormány intézkedései rontják a munkavállalók életszínvonalát, teljesen logikus tehát, hogy a szakszervezetek felemelik a hangjukat, és a (fenntarthatóság irányába lépő) Gyurcsány-csomag visszavonását követelik – nagyjából ez a közvélekedés a jelenlegi társadalmi munkamegosztásról, mindenki a dolgát teszi.

Néhány eretnek álláspont ugyan megjelenik a vitában, miszerint ugyanezek a szakszervezetek éppen csak nem kevesellték 2002 őszén a 100 napos csomag során végrehajtott hatalmas béremelést, ez hosszú évekre kényszerpályára tette a költségvetést, és nagy szerepe van abban, hogy most kiigazításra van szükség. Ám ennél erősebb érvnek tűnik, hogy végül is a szakszervezetek miért utasítanák el, amit adnak, sőt, a cél minél több forrás kisajtolása a kormányzat és a munkaadók rovására.

Meglátásunk szerint azonban ez egy teljesen hibás nézőpont, a szakszervezetek az elmúlt években méltó társai voltak a kormányzatnak abban, hogy felmutassák: döntéshozó értelmiségünk gondolkodása alig-alig mutat túl az egyéves időtávon, és a stabilitás iránti igénye a nullához konvergál. Bár a magyar viszonyokhoz szokott fülnek bizonyára szokatlan, hogy a mellett érvelünk, elhibázott a „minél nagyobb béremelést, mégpedig azonnal” stratégia, ám a közgazdászok előtt teljesen világos: a hosszú távú bérnövekedés üteme elsősorban nem az érdekvédelmen, hanem a munkatermelékenység növekedésén múlik.

Éppen ezért a szakszervezeti vezetők helyében én nyelnék egyet, elgondolkodnék azon, mire taníthatott meg az elmúlt hat év gazdaságpolitikája, és megvizsgálnám, sikeres országokban vajon mit csináltak a munkavállalók érdekképviseletei. Például hosszú távú, a gazdaság teljesítményével összhangban álló bérmegállapodást írtak alá, ami kiszámítható környezetet jelentett a gazdaság szereplői számára.