A terrorfenyegetés hatása a világgazdaságra
Öt évvel ezelőtt mindenki arra számított, hogy az iszlám fundamentalizmus irracionális rombolása mind a világgazdaság növekedését, mind a globalizáció folyamatát végzetesen aláássa. Mára azonban világossá vált, hogy a személy- és teherszállításnak a biztonsági intézkedések nyomán kényszerűen emelkedő költségei, az embereknek az utazástól való félelme a turisztikai iparágakon, főleg a repülőtársaságok forgalmán kívül nem gyakorolt számottevő hatást a világgazdaságra. 2001 óta a föld országainak bruttó nemzeti jövedelme több mint 20, a világ kereskedelmi forgalma 30, a pénzforgalom 90 százalékkal nőtt. A számításokat közzétevő Robert Samuelson ezt a meglepő jelenséget „a megrázkódtatásokat mielőbb feledni igyekvő emberi természettel” magyarázza.
Amiről nekünk itt, Európában nyilván a két világháború utáni gazdasági-társadalmi-lélektani boom, az élni akarás bacchanáliája jut az eszünkbe. De úgy látszik, nem csak nekünk. Nail Ferguson, a Harvard Egyetem tanára emlékeztet rá, hogy közvetlenül az első világháború előtt már kialakult ez a képlet: az európai országoknak főleg a kereskedelmi és pénzügyi életben tapasztalható, lendületes gazdasági integrációját a fokozódó politikai nézeteltérések kísérték, amelyek „a hosszú 19. század” drámai végét jelentő nagy világégésben kumulálódtak.
Az orosz közgazdászok is úgy látják, hogy a világszerte tapasztalható terrorhullám gazdasági hatása „egyenlő a nullával”. Az emberek egymástól teljesen független esetekként érzékelik a madridi, londoni, bali, csecsenföldi robbantásokat, és eszük ágában sincs miattuk változtatni fogyasztói szokásaikon. Ezt a reakciót azonban az elemzők csak átmeneti jelenségnek tekintik. Nail Ferguson és princetoni kollégája, Harold James, de a moszkvai sztárelemző, Sztanyiszlav Belkovszkij is arra figyelmeztet, hogy a fejlett világ országaiban – a leglátványosabban az iraki háború kapcsán – kialakult mély politikai nézeteltérések gazdasági protekcionizmushoz, befelé forduláshoz, végső soron pedig a fejlődés megtorpanásához vezethetnek.
Vészjósló jelek már most is akadnak. Miközben a kereskedelemben, a pénzügyi szektorban és az energiaellátásban egyenletesen növekszik a világ országainak kölcsönös függősége, a Világkereskedelmi Szervezet dohai miniszteri értekezletének eredménytelensége jelzi, milyen veszélyessé válhat ez a trend. A WTO több mint 150 tagállamának 2006 végéig számos átfogó kereskedelmi egyezményt kellett volna elfogadnia. Az augusztus elején megrendezett tárgyalási fordulón azonban a felek – főleg a kereskedelem liberalizálása helyett egyoldalú előnyökre, agresszív piacszerzésre törekvő fejlett országok – kínosan képtelennek bizonyultak a kompromisszumra.
Olyannyira, hogy más tekintélyes szervezetek sorában a 130 ország gazdasági vállalkozásait összefogó Nemzetközi Kereskedelmi Kamara is „aggodalmának és mély elkeseredettségének” adott hangot a kudarc miatt. Ma már kevesen hiszik, hogy decemberben, a hongkongi miniszteri találkozón sikerül áttörést elérni a dohai fejlesztési menetrend globális gazdasági növekedésre és munkahelyteremtésre vonatkozó céljainak elfogadásában.
Márpedig számos elemző ezektől a multilaterális megállapodásoktól várta az új fejlődési lehetőségeket, a globális gazdasági növekedés új korszakát. Tegyük hozzá: ennek beköszöntét nem segíti egy másik – hol gazdaságinak, hol inkább politikainak látszó – trend sem, amely a 21. század első nagy energiaár-robbanását kíséri. Az árak emelkedése – így szól a tézis – fordítottan arányos a kőolaj- és földgázkitermelő országok demokratikus intézményrendszerének hatékonyságával. Ahogy növekszik ezekben az államokban a kőolaj- és földgázexportból nyert profit, úgy lesz egyre kevésbé szabad, egyre inkább diktatórikus a belpolitikai élet. Pontosan kimutatható, mennyivel gyakoribbak az energetikai árrobbanás kezdete óta az ellenzékkel való leszámolás esetei, az önkényes letartóztatások, a független lapok, tévéállomások bezárása Azerbajdzsánban, Angolában, Csádban, Egyiptomban, Iránban, Kazahsztánban, Nigériában, Oroszországban, Szaúd-Arábiában, Szudánban, Üzbegisztánban, Venezuelában. Legalább ilyen feltűnő az összefüggés a nagy kőolaj- és földgázexportőr országok bevételei és külpolitikája között. Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök a minap mítosznak nevezte a holokausztot, és politikai szövetséget ajánlott Németországnak a háborúban elszenvedett vereség megbosszulására. Hugo Chávez venezuelai államfő nagy nyilvánosság előtt azt üzente Tony Blair brit miniszterelnöknek, hogy menjen a pokolba, és hárommilliárd dollárért fegyvert vásárolt, hogy „móresre tanítsa a birodalmat”, amelyen természetesen az Egyesült Államokat kell érteni. Vlagyimir Putyin orosz elnök… nos, ő nem mond idétlen ostobaságokat, ő csak elzáratja az Ukrajnán áthaladó földgázvezetéket a tél leghidegebb napjaiban.
A három politikust az angolszász sajtó karikatúrái egyre gyakrabban ábrázolják együtt, Mussolini-féle operett-egyenruhában, harcra kész fenevadként hadonászva. De az olajdollárokra alapozott kül- és belpolitika egy cseppet sem nevetséges: a 2001. szeptember 11-i merényletek évfordulójára készült elemzésekből veszélyesebbnek látszik, mint a terrortámadások hatása.
A belpolitikában a szabadságjogok megnyirbálása mellett főleg azért, mert a busás energetikai bevételek miatt elmarad a gazdaság diverzifikálása, a fejlesztés, és az e forgatókönyvre felkészületlen társadalmakban az olajárak csökkenése robbanáshoz vezet. Már csak ezért sem jó, hogy Irán atomfegyvert állíthat elő. Vagy hogy Putyin elnököt a hízelgők mostanában „az orosz Pinochet”-ként emlegetik a moszkvai sajtóban.
Gereben Ágnes-->
