Biztonsági puzzle

Miközben a sajtó és az ellenzék azt firtatja, hogy az arra jogosult négy személy (főosztályvezető, szakállamtitkár, kancelláriaminiszter, főpolgármester) közül miért nem állította le senki az augusztus 20-i tűzijátékot, magam inkább azon csodálkozom, hogy egy 1-1,5 milliós tömegrendezvény esetében – miként egyébként az szakmailag indokolt lenne – miért nem egyetlen, minden szükséges információval ellátott ember jogosult a rendezvényen részt vevők biztonságát érintő döntések meghozatalára. Miközben a sajtó és az ellenzék azt kérdezi, hogy miért a Nexus Kft. kapta meg a tűzijáték rendezésének jogát, magam inkább azt tartom megdöbbentőnek, hogy a céggel kötött szerződésből hiányoztak a rossz időjárási viszonyok esetére vonatkozó intézkedési tervek. S ez a hiány nem a Nexusra vet rossz fényt, hanem a megrendelő hozzáértését kérdőjelezi meg. Miközben a vita arról folyik, hogy az Országos Meteorológiai Szolgálat 90 km/h-s sebességet meghaladó széllökésekről, s nem a bekövetkező 110 felettiekről adott-e ki értesítést e-mailen és kinek (nota bene: már a 78–90 km/óra sebességű is fákat képes kicsavarni), magam azon morfondírozom, volt-e – s ha igen, hol és kikből állt – e rendezvénynek olyan „koordináló központja”, ahová minden, a biztonságot érintő információ (így a meteorológiai előrejelzés is) befuthatott volna.

A katasztrófamegelőzés szempontjából az ugyanis nagyon kevés, hogy az ügyben érintett állami szerveknek (rendőrség, tűzoltóság, katasztrófavédelem, Országos Meteorológiai Szolgálat, Országos Mentőszolgálat) saját felelősségkörükön belül esetleg kiváló terveik és talán jó képességeik is vannak egy-egy ilyen tragikus esemény megelőzésére. A tervek és a képességek ugyanis semmit sem érnek, ha hiányoznak az intézmények közötti együttműködést és kommunikációt biztosító csatornák, továbbá az az akár csak átmeneti központ, amely ilyen rendkívüli helyzetekben (s ma már minden tömegrendezvény az) koordinálja az említett szervek tevékenységét. Ha ugyanis a híradásokból jól érzékelem, augusztus 20-án az volt a helyzet, hogy szinte minden érintett szervezet tudott valamit a közelgő viharról (ki korábban, ki később, ki többet, ki kevesebbet, ha máshonnan nem, hát – miként magam is – a televíziók időjárás-jelentéseiből), csakhogy ezek a hírek nem váltak intézményesült, döntésbefolyásoló információvá.

Márpedig az intézményesült és döntésbefolyásoló információ a biztonság modern szavatolásának alfája és ómegája, legyen szó akár katasztrófamegelőzésről, akár terrorcselekmények elhárításáról. 2001. szeptember 11. egyik legnagyobb tanulsága éppen az volt, hogy bár az amerikai titkosszolgálatoknak igen sok elszórt információjuk volt a készülő terrorcselekménnyel kapcsolatban (tudtak az al-Kaida fenyegetéséről, híreket szereztek repülőgépes merénylettervekről, név szerint ismertek repülőgép-vezetői tanfolyamra járó szélsőségeseket stb.), nem volt olyan információs csatorna a szolgálatok között, illetve hiányzott olyan koordinációs központ, ahol – akár csak hiányos – képpé rakhatták volna össze az információk puzzle-darabkáit, lehetőséget adva a támadások megakadályozására. S e tekintetben szeptember 11. vagy augusztus 20. nemigen különbözik. Mindkét esemény megelőzése az információk összegyűjtésén és értékelésén alapul. Az elhárítás képessége tulajdonképpen másodlagos, az állami szervek ugyanis csak azt képesek elhárítani, amiről intézményesen is tudnak.

Legyünk hálásak a sorsnak, hogy a magyar politika ezt egy tragikus nyári vihar, s nem egy ennél sokkal rosszabb esemény kapcsán tanulhatja meg.

A szerző biztonságpolitikai szakértő