Időutazás
Ritkán ér össze múlt és jövő ilyen ellentmondásosan, mint ahogy az tegnap történt. Miközben a képviselők az Országgyűlésben a megszokott, régi klisékkel és csúsztatásokkal vitatkoztak a kisiklott 2005-ös költségvetés zárszámadási törvényéről, az uniós pénzügyminiszterek és az elemzők már az új konvergenciatervben szereplő célok realitását üdvözölték. Pedig a két dolog szorosan összefügg egymással, ráadásul a szereplők is azonosak. Mi változott hát, és sikerül-e valóban új fejezetet nyitni a gazdaságpolitikában?
Ha a parlamenti vitára gondolunk, nem sok jót remélhetünk. Normális időkben akár vállat is rándíthatnánk afelett, ahogy a Pénzügyminisztérium államtitkára vagy a szocialista szónokok igyekeznek ismét építészeti műremekként beállítani azt a romhalmazt, amelyet az államháztartásban előállítottak, különös tekintettel a reptéri privatizáció bevételeinek sajátos értelmezésére. Most azonban nincsenek normális idők: ha ugyanazok az emberek ugyanazt a ködösítést folytatják, akkor azt a csekély befektetői bizalmat is kockáztatják, amelyet – kényszerűségből és jól felfogott érdekből – épphogy megítéltek nekik. Nincs helye több félrevezetésnek.
Aki figyelmesen elolvassa az Ecofin tegnapi döntését, az érzékelheti, hogy a dokumentum tele van aggodalommal. A kockázat továbbra is magas, a terv a megvalósíthatóság határán táncol. És bár az uniós miniszterek nem szoktak a tagországok belügyeibe avatkozni, hozzátehetjük, hogy a politikai helyzet sem ad okot megnyugvásra. Pozitív fejlemény ugyan, hogy a nagyobbik ellenzéki párt végre kezd értékelhető saját elképzelésekkel előállni a kilábalásra, a kormány pedig hajlandónak mutatkozik ezek megvitatására. Csakhogy ezt épp ellentétes célból teszik: a Fidesz az erkölcsileg megroggyant miniszterelnök kiütéséért, a koalíció pedig Gyurcsány „legitimálásáért”, a felelősség megosztásáért.
Az időutazás folytatódik.
