Késsel és villával

Nem először teszem szóvá, hogy térségünk egyik legnagyobb problémáját már régóta az itteni politikai elitek külső kényszerek nélküli reformokra való képtelenségében látom. Vagyis abban, hogy az elmúlt 16 év során régiónk politikusai csak akkor szánták rá magukat jelentősebb reformlépésekre, ha azt a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, vagy ha egy gazdasági-pénzügyi válsághelyzet elengedhetetlenül megkívánta. Sőt, legtöbbször még akkor sem, legfeljebb úgy tettek, mintha… Mintha országaink teljes értékű és stabil demokráciák lennének, mintha gazdaságunk megfelelne a fejlett nyugati államok piacgazdasági kritériumainak. Ők maguk pedig fennen hirdették, hogy elkötelezettek országaik modernizálására, s hogy hatalmi ambícióikon túlmutató stratégiával rendelkeznek társadalmaink európaizálására. A másik oldalon a politikai sikerre vágyó Európai Unió vagy úgy tett, mintha elhinné mindezt, vagy abban bízott, hogy a belépést követően – látva az uniós tagságban rejlő lehetőségeket – csak többségbe kerülnek politikusaink között és társadalmainkban azok, akiknek külső kényszer nélkül is fontos lesz az Európának való politikai és gazdasági megfelelés, s akik kínosnak érzik a kézzel való táplálkozást a terített asztalnál.

Nos, ha jól érzékelem, a kelet-közép-európai régió politikai elitjének jelentős részét 2004 májusa óta egyre kevésbé érdeklik a fentiek. A 2004 májusa óta a régióban tartott választások populista ígéretkampányai szinte mindenütt kikezdték az állam pénzügyi fegyelmét, ez utóbbi pedig lassan valamennyi visegrádi országban az euró bevezetésének elhalasztására kényszeríti a kormányokat. Országaink régóta adósak nagy elosztórendszereik és államapparátusuk reformjával, és folytathatnám. A biztos EU-tagságot követően Lengyelországban az antikommunista, Szlovákiában a posztkommunista új populizmus került hatalomra, a visegrádi országok mindegyikében eluralkodott a politikai provincializmus, és szinte virtussá vált a kakaskodás és az ovis fütyiösszemérés térségünk politikai homokozóiban. Talán azért, mert az itteni politikai elit egy része most úgy véli, a biztos uniós tagság birtokában különösebb következmény nélkül helyezheti előtérbe hatalmi ambícióit, relativizálhatja a jogállamiság és az alkotmányosság kereteit, fokozhatja már-már verbális polgárháborúvá a politikai közbeszédet, vagy zavargásokat is kockáztatva utcára viheti híveit.

Pedig ha ez így megy tovább, könnyen előfordulhat, hogy Európa térségünknél civilizáltabb országai végül megelégelik, hogy a kelet-közép-európai politikai elitek az Európai Unió közös politikai asztalánál nem hajlandók rendeltetésszerűen használni evőeszközeiket, s végül külön asztalhoz ültetnek bennünket. Számolnunk kell azzal, hogy amennyiben politikusaink nem kiszámítható, megbízható és egymással is európai módon együttműködő partnerek, azok, akik az unió jövőjét egy többkörös, egy élcsapatból és lemaradókból álló Európai Unióban látják, politikai értelemben másod- vagy harmadosztályú EU-tagokká minősítenek vissza bennünket. Ennek minden kellemetlen politikai, gazdasági és pénzügyi következményével. Sőt, egy nap majd azon vehetjük észre magunkat, hogy egy asztalnál ülünk azokkal a nálunk jóval később érkezőkkel, akikről ma mi véljük úgy, hogy még nem kellően domesztikáltak…

Tizenegy éves lányom ma már a húgát tanítja arra, mire való a kés, a kanál és a villa, én pedig büszkén mehetnék vele egy előkelőbb brüsszeli étterembe is. Ugyanezt megfontolnám a kelet-közép-európai politikai elit számos tagja esetében.

A szerző biztonságpolitikai szakértő