Miniszerződés Európának

Sarkozy a belga fővárost választotta annak helyszínéül, hogy meghirdesse leendő elnökválasztási kampányának „európai programját”. Ennek volt része a tavaly Franciaországban és Hollandiában leszavazott EU-s alkotmányos szerződés végérvényes ellehetetlenülésének az elismerése, és helyette egy (fontosabb intézményi elemeket magában foglaló) „minialkotmány” – vagy még inkább: „miniszerződés” – megkötésének a kezdeményezése. Ezt már nem népszavazásokon, hanem mindenütt parlamenti szavazáson ratifikálnák, esélyt adva arra, hogy a tagállamok vezetőinek egyetértése jogilag is hatályos jóváhagyást nyerjen.

Az, hogy a tavaly lebénult alkotmánynyal „csinálni kéne valamit”, már régi nóta. Az idei első EU-félévben regnáló osztrák diplomácia Salzburgban még külön informális külügyminiszteri találkozót is szentelt a kérdésnek. Született is egyfajta vázlatos „menetrend”, amely a 2007 elején kezdődő német EU-elnökségtől vár alternatívákat felvázoló iránymutatást, leszögezve egyúttal, hogy 2009-ig viszont „valamit” mindenképpen ki kell találni.

A „miniszerződés” felvetése már e folyamat keretében Berlinnek akar ötletet adni. Sarkozy nem is titkolta, hogy szerinte a 2007 első fél évét vezető német EU-elnökség ennek nyomvonalában dolgozhatna ki olyan javaslatot, amelynek jóváhagyása aztán a francia elnökség idején válhatna teljessé. Az a tény, hogy a felvetés inkább találkozott óvatos egyetértéssel – sőt, Prodi részéről hangos elfogadással –, mint zajos elutasítással, arra utal, hogy a dolgok akár ebbe az irányba is fejlődhetnek.

Kétségtelen, hogy az alkotmányos szerződés lebénulása egyúttal túszul ejtett számos olyan intézményi reformot is, amely nélkül hosszabb távon a folyamatosan bővülő unió sokak szerint előbb-utóbb ellehetetlenülhet. Az is világos, hogy az EU életének minden részét lefedő – bukott – szerződés egészét nem lehet csak átcsoportosítással életre kelteni. Ennyiből a témák pragmatikus beszűkítésének a szándéka akár működhet is.

A gond itt is a részletekkel van: annak eldöntésével, hogy mi mentén történjen majd a szelekció. Az eredeti alkotmányos szerződés ugyanis nemcsak a fogalmazók ambíciói miatt vált olyan terjedelmessé, hanem azért is, mert így lehetett annyi területet felölelni, hogy végül minden tagország találhatott olyat, amiben ő nyerhet valamit a korábbiakhoz képest. Ha azonban a megreformálandó területek száma csökken, megeshet, hogy némelyek elesnének a nekik előnyös módosítástól, miközben másutt meg kénytelenek lehetnek mégiscsak lenyelni az önmagában kevésbé kedvelt újításokat.

Diplomaták szerint a feladat nem feltétlenül megoldhatatlan. Felhalmozódott már annyi tapasztalat az uniós szerződések kitárgyalásában, hogy a két évvel ezelőtti egyensúlyt alacsonyabb szinten is sikerülhet reprodukálni. Főként, ha kellő határozottsággal tudatosítják mindenkiben a 2009-es dátum megegyezésre kényszerítő jellegét. Abban az évben esedékes a következő európai választás, akkor lesz új Európai Parlament, új Európai Bizottság, és ma általános az egyetértés abban, hogy súlyos politikai veszélyeket rejtene magában mindezeknek az alkotmányos (valójában: intézményi) ügyek rendezetlensége nélkül nekikezdeni. De hogy nem lesz könnyű – s főként gyors – dolog, az is biztos.

Amely mellett talán még egy dolog biztos: ha esélyt akarnak adni az új forgatókönyvnek, akkor valószínűleg célszerű lesz leszokni az „alkotmány” szó használatáról. Azt végül is nem mondja senki, hogy az EU életében most már soha többé nem szabad új szerződést kötni. De ha valaki újra előveszi az „alkotmányozást” – legyen bár szó csak a „mini-verzióról” –, az könnyen ismét vakvágányra futtathatja az egészet.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője