Vereséget szenvedett-e a neoliberalizmus Mexikóban?

A NAFTA aláírása óta a mexikói GDP – reálértéken számítva – évente 3,6 százalékkal növekedett, a gazdaságban erős kiviteli boom éreztette a hatását. Az exportnak a bruttó nemzeti termékhez viszonyított aránya 1990-ben 10 százalék volt, 1999-ben 17, tavaly pedig elérte a 28 százalékot. Jövőre a mexikói kivitel reálértéken számolva ötször akkora lesz, mint 1990-ben volt. A NAFTA igazi hatása éppen itt, az ipar gyors fejlődésében és az export robbanásszerű bővülésében mutatkozott meg. Az egyezmény vámok és menynyiségi korlátozások nélküli hozzáférést kínál a mexikói termelőknek az amerikai piachoz, amely a világon a legnagyobb fogyasztói keresletet támasztja.

Ezen garanciák nélkül sokkal kevesebben fektettek volna be a mexikói kapacitások kiépítésébe. A kereskedelmi forgalom bővülése az Egyesült Államokat és déli szomszédját egyaránt a szakosodás fokozására és a munkamegosztás további finomítására ösztönzi. Ez megnyilvánul például az autóiparban – ahol a munkaigényes műveleteket egyre inkább a latin-amerikai államban hajtják végre – vagy a textiliparban. Ez utóbbi esetében a csúcstechnika iránt különleges igényeket támasztó, korszerű fonási és szövési műveleteket egyre inkább az USA-ban végzik el, míg Mexikónak a munkaigényes szabás és varrás jut.

A sorozatok növeléséből és a szakosodásból eredő hatékonyságnövekedésnek Mexikóban is erőteljesen emelnie kellett volna a termelékenységet; ennek a tőkeképzés gyors felfutásában kellett volna megnyilvánulnia. Ez utóbbinak szavatolnia kellett volna, hogy a jövőben semmilyen – az Egyesült Államokban esetleg kibontakozó – protekcionista hullám idején se kelljen gyárakat bezárni. A hangsúly azonban azon van, hogy „kellett volna”. Ma ugyanis a 100 millió mexikói éves átlagos reáljövedelme – vásárlóerő-paritáson számolva – mintegy 10 ezer dollár, ami nagyjából a negyede az USA-ban mért adatnak. Eközben a GDP – egészségesnek számító – mintegy 20 százalékos aránya megy az állótőke-beruházásokba, amivel a NAFTA aláírása óta felgyorsították az integrálódásukat a világgazdaságba.

A GDP évi 3,6 százalékos növekedésével szemben azonban ott áll a 2,5 százalékos éves szaporodási ráta, ami azt jelenti, hogy a NAFTA előtti időkhöz képest alig növekedett az egy főre eső jövedelem, és e mutató tekintetében tágult a Mexikó és az USA közötti szakadék. A növekvő egyenlőtlenség miatt a mexikóiak nagy hányada ma nem él jobban, mint 15 évvel ezelőtt. Az ország fejlődésének fő forrását végső soron az USA-ba irányuló bevándorlás, illetve az onnan érkező hazautalások adják.

Intellektuális szempontból a jelenség óriási talánynak látszik. Egyrészt hiszünk a piaci erőkben, a kereskedelemben, a szakosodásban, a nemzetközi munkamegosztásban. Látjuk emellett az USA-ba irányuló mexikói kivitelnek az utóbbi évtizedben kimutatott gyors ütemű növekedését. Észleljük továbbá a latin-amerikai ország gazdaság erejét, a stabil makrogazdasági környezetet, az óvatos fiskális politikát, a gyenge inflációt, az alacsony országkoc-kázatot, a rugalmas munkaerőpiacot, a likvid bankrendszert, a magas olajbevételeket és a sikeresen megreformált szegénységcsökkentési programot.

A neoliberális gazdaságpolitika azonban nem hozta magával a termelékenység és a dolgozói fizetések gyors növekedését, amit a hozzám hasonló neoliberális közgazdászok magabiztosan előre jeleztek volna, ha egy évtizeddel ezelőtt lett volna biztos prognózis a kivitel megötszöröződéséről.

Az összképhez számos hiányosság is hozzátartozik. Az OECD szóvá tette például az iskolában töltött évek alacsony számát, így a fiatalok ma alig iskolázottabbak az idősebb évjáratoknál, gyér a munkahelyi továbbképzés, a vállalatokra óriási bürokratikus nyomás nehezedik, korruptak a bíróságok és a rendőrök, magas a bűnözési ráta, hatalmasra duzzadt az alacsony termelékenységű, informális gazdaság, amely nem visel közterhet, így a gazdaság fennmaradó részeit kell nagyobb adókkal sújtani. Mindezeknek a hátrányoknak azonban nem lenne szabad semlegesíteniük a Mexikó földrajzi helyzetéből adódó előnyöket és a neoliberális gazdaságpolitikától elvárható, erős hozamokat. De vajon így van-e ez?

A demográfiai nyomás és a gyorsan növekvő munkaerő-állomány egyre nagyobb tehertétellé válik, főleg akkor, ha a munkaerő alulképzett, gyenge az infrastruktúra, nagy arányú a bűnözés és a hivatali korrupció. Ez utóbbiakról mi, neoliberális közgazdászok azt állítjuk, hogy ezeket nem a NAFTA hozta magával. Ezzel implicit módon azt is kijelentjük, hogy a mexikóiak lényegesen rosszabbul állnának a NAFTA és annak a mérleg pozitív serpenyőjébe eső hozadéka nélkül. A viszonylag lassú bővülés láttán azonban nem ismételgethetjük azt a régi mantrát, hogy a NAFTA neoliberális útja – a hozzá kapcsolódó reformokkal együtt – a nyilvánvaló és egyetlen üdvözítő út.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora, a Clinton-kormányzat pénzügyminiszter-helyettese