A gép tovább forog

Az első két ügyet már egyesítették, ezért várhatóan a harmadik csomag is csatlakozik a korábbiakhoz. Október elején a luxemburgi bíróság már meghozta – a szakma által a magyar ügyben is mértékadónak számító – döntését az olasz helyi adó ügyében, ezért joggal kérdezheti bárki, hogy miért kerül ismét a csizma az asztalra. A válasz viszonylag egyszerű. Attól, hogy a bíróság olasz határozata alapján már nem nagyon lehetnek kételyeink a magyar döntések várható kimenetelét illetően, az Európai Bíróságnak végig kell vinnie egyenként minden egyes ügyet. Természetesen Magyarország nem Olaszország, az egyes ügyekben mindig lehetnek eltérések, ezért értelemszerűen mindet egyenként kell vizsgálni, és külön kell ítéletet hozni.

Ez így van rendjén, a jogbiztonság elve alapján mindig minden ügyben külön kell ítélkezni. Akkor meg bárki megkérdezheti: két-három év, amíg a magyar ítéletek is megszületnek? Emiatt azért szerintem nem kell aggódni. Az EU bíróságán is törekednek az ítélethozatal gyorsítására, egyszerűsítésére. Természetesen egy elvi jellegű, bonyolult ügyben, mint a világon szinte mindenhol, Luxemburgban is lassan őrölnek azok a bizonyos malomkerekek. Nem magyar sajátosság ez. Az elvek tisztázása után viszont már törekednek a gyorsaságra.

Ennek érdekében vonják össze egy eljárásban az azonos tényállású ügyeket, és ennek megfelelően szokott felgyorsulni az ítélethozatal, ha már tisztázódtak az elvi kérdések. Véleményem szerint az elvi kérdések a magyar iparűzési adó tekintetében már világosak, ezért viszonylag gyors döntéshozatali folyamatra számíthatunk. Senki ne higgye azért, hogy pár hétről beszélünk, de a többéves eljárásnál lényegesen rövidebb időre lesz szükség a konkrét magyar döntésekhez.

Az olasz ítéletből világos, hogy az olasz adó és a magyar iparűzési sem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyek teljesítése szükséges ahhoz, hogy egy adót forgalmi adónak lehessen minősíteni. Az úgynevezett 6-os irányelv mind a négy feltételének meg kellene felelni, hogy ez a minősítés kimondható legyen. A döntés alapján egyértelmű, hogy ezen adók nem átháríthatók, a vásárló nem tudja a terhet azonosítani az általa fizetett vételárban, és különösen fontos, hogy nem tudja visszaigényelni.

Ebből következően kijelenthető – és ez is lényeges szempont –, hogy nem azonosítható, hogy az áru- és szolgáltatásforgalom melyik fázisát és milyen mértéken terhelik ezek az adók. Az pedig különösen lényeges elem, hogy nem jelenthető ki róluk, hogy a végső fogyasztót terhelnék. Mindezek az érvek nem újak, és szakmailag támadhatatlanok. Korábban inkább az volt a meglepő, hogy az ügyben született mindkét főtanácsnoki vélemény egy teljesen új, a korábbi ítélkezési gyakorlattól eltérő értelmezéssel állt elő. Ezek indították el a lavinát Olaszországban, és izgatták fel a magyar adószakmát és az ügyfeleket. A bíróság döntése után újabb meglepetésre szerintem már nem lehet számítani, de azért meg kell várni a formális döntést.

Addig is érdemes tovább gondolkodni az iparűzési adó jövőjéről. Mert attól még, hogy nem ellentétes az EU jogszabályaival, a magyar versenyképességre talán a legkárosabb adófajta. Különösen a nagyobb települések finanszírozásában azonban meghatározó szerepe van. A megyei városok vagy éppen Budapest költségvetése hónapok alatt omlana öszsze az iparűzési adó nélkül. Nem egy egyszerű feladvány. Ha sikerülne is az iparűzésit fokozatosan megszüntetni, akkor is a helyi önkormányzatokat részben más adók kivetésének a lehetőségével, például ingatlanadóval vagy direkt költségvetési támogatással kompenzálni kell. Lesz itt még gondolkodnivaló bőven.

A szerző a KPMG adópartnere

Luxemburghoz fordult.

László Csaba-->