A szolgáltatási irányelv

A szolgáltatási irányelv múlt heti elfogadását alapvetően három szempontból szokás megítélni: a félig üres, a félig teli meg a mindegy, milyen pohár, a „lényeg, hogy van” megközelítéssel. Ami többnyire hiányzik, az a dolgok folyamatban láttatása.

Amikor bármely eredményt értékelni akarunk, látni kell a releváns „mihez képest” is. A félig üres pohár felett kesergők nem győznek emlékeztetni, hogy a hajdani szén- és acélközösségéből kinőtt mai egységes piacon a szolgáltatási tevékenység adja az új érték több mint kétharmadát. Ha úgy tetszik: ma már ez a piac többségi terméke. Innen nézve olyan is akadt, aki szerint az a tény, hogy sok lényegi elem elveszett a hajdani „Bolkestein-irányelvből” – és ezzel elmaradt a már a római szerződésben is kilátásba helyezett teljes liberalizálás a szolgáltatások piacán –, voltaképpen megkezdődött az európai integráció építményének lebontása. (Ráadás fájó pont az új tagok körében, hogy míg a régiek nap mint nap érvényesíteni tudják – tőke- és technológiai erejüknél fogva – helyzeti előnyüket az áruk piacán, addig az újak korlátok közé szorulnak az egyetlen igazán versenyképes termékükkel: a szolgáltatásokkal.)

Mindehhez képest is hangsúlyozzák a „félig teli” hívei, hogy a jogszabály mégiscsak felsorol egy sor olyan szolgáltatási kört – köztük a turizmust, az idegenforgalmat, az építkezést, a kereskedelmi ügynökséget, a közérdekű gazdasági szolgáltatást (mint a gáz-, villamosáram- és vízellátás) vagy a postai szolgáltatást –, ahol ezután a liberalizálás a meghatározó. S amelyekre ez ma még nem igaz! Szakértői műhelyekben máris vadul számolnak, hogy pusztán mindez mennyivel dobhatja meg a versenyt, kimutatható GDP-növekedést és munkahelyteremtést vonva maga után, illetve újabb területre vetve ki a gazdasági összefonódás hálóját.

Van azonban a történetnek még egy olvasata, és ez talán a legfontosabb. És ami a fejlemények dinamikájáról szól. Ugye volt először a 2004-es radikális nyitást javasló Bolkestein-tervezet. Amire beindult az ellengőzhenger, fékeveszett piaci liberalizmussal, szociális dömpinggel, lengyel szerelőkkel riogatva mindenkit. A mindezek vonzatán asztalra került európai parlamenti ellenjavaslat sokkal szélesebb kört kivont volna a jogszabály hatálya alól, miközben nem csupán a „származási ország” elvével számolt volna végleg le, de kivételt megengedő kritériumként rögzítette volna a nemzeti szociálpolitika és a fogyasztóvédelem primátusát is. Aztán végül a kivételek listája mégiscsak rövidebb lett, ejtették a szociálpolitikai és fogyasztóvédelmi kitételeket, és visszatért a szövegbe a „szolgáltatás szabadsága” mint elvi megközelítés, amely tartalmában kényesen lavíroz a (mégiscsak) származás szerinti szabályok és a helyi elvárások között (például amikor elegendőnek minősít egyetlen regisztrációt a cégeknek egyfelől, de nem teszi lehetővé a helyi foglalkoztatási törvények felülírását másfelől).

Mit tükröz mindez? Azt, hogy az egészet folyamatában kell látni. Annak az építkezésnek a folyamatában, ami elindult – sokak akarata, érdeke ellenére – a vámhatárok lebontásával, majd folytatódott – ugyancsak sokak harcias ellenkezése dacára – az áruk útját álló fizikai határok megszüntetésével. Majd az egész alá közös fizetőeszközt tettek, továbbra is heves ellenszélben, míg most a talán legnehezebben szabályozható – mert tárgyszerűségében alig megragadható – szolgáltatási szektor felszabadítása került napirendre. Ráadásul éppen akkor, amikor a legutóbbi „tízes bővítés” hullámain egy sor relatíve szegényebb ország is részese a folyamatnak, és ez újabb szempontokat és indulatokat is a játékba vont.

Ténykérdés, hogy az integráció fejlődése nem légüres térben megy végbe, hanem valós érdekeket alkalmasint brutálisan is érintő – és védő! – közegben. Alkufolyamat, amelyben azonban valószínűleg mégis jobb keretjogszabályok egységes rendszerében haladni előre, mint eseti bírósági ítéletekre hagyatkozni.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője