Felzárkózási pályák

Mindenkit meglepett, amikor nyilvánosságra hozták, hogy a harmadik negyedévben a szlovák GDP 9,8 százalékkal nőtt. Természetesen ezt a visegrádi összevetésben példátlan, a délkelet-ázsiai vagy éppen a balti országok szárnyalását idéző dinamizmust döntően egyedi, csak rövid távon érvényesülő faktorok magyarázzák, és a közel két számjegyű növekedés aligha lesz tartós. A Dzurinda-kormány tőkevonzásra épülő gazdaságpolitikáját mindenesetre utólag fényesen visszaigazolják a makrogazdasági eredmények: nemcsak a GDP növekedése, hanem a foglalkoztatás látványos bővülése és ezzel párhuzamosan a munkanélküliség jelentős csökkenése is – az állástalanok aránya 2006 szeptemberére 12,8 százalékra süllyedt az egy évvel korábbi 16,3 százalékról.

A hasonlóan látványos gazdasági növekedés időszakában a különböző kelet-közép-európai országokban időről időre felmerül a kérdés: mikor „érjük utol” a fejlett nyugat-európai országok, közülük is a visegrádiak számára referenciaként szolgáló osztrák gazdaság teljesítményét, illetve béreit? A kérdés megválaszolása történelmi perspektívából egyszerűnek látszik: valószínűleg semmikor, hiszen Lengyelország, Magyarország vagy Szlovákia modern kori történelmében soha meg sem közelítette az osztrák gazdaság fejlettségét. (Becslések szerint Magyarország egy főre jutó nemzeti összterméke még az ország legprosperálóbb időszakában, az 1900-as évek elején is csak az osztrák szint háromnegyede körül mozgott.) Igaz, a közelmúltból Írország felzárkózása Nagy-Britanniáéhoz vagy éppen Spanyolországé Olaszországhoz egyaránt arra utal, hogy az utolérés nem pusztán elvi lehetőség, hanem bizonyos körülmények esetén maga a beteljesült realitás lehet. Akadnak azonban ellenpéldák is, mégpedig szép számmal: Portugália vagy az egykori keletnémet tartományok küszködése az elmaradottság történelmi tartósságára utalhat. A kérdés tehát inkább az: milyen gazdaságpolitikai és intézményi feltételekkel lehetséges a felzárkózás.

Az elmaradottság leküzdésének időszakában, a piacgazdaság kiépülésével a gazdaság természetszerűleg gyors növekedésnek indul. Először, az úgynevezett helyreállítási periódusban az adott gazdaság eléri a rendszerváltás előtti teljesítményét, majd szerencsés esetben tartósan magas növekedési pályán maradva fokozatosan közeledik a fejlettebb gazdaságok szintjéhez, szerencsétlenebb esetben viszont megreked a felzárkózásban. A felzárkózás egyik nehézségét a konvergencia különböző metszetei közötti összhang biztosítása jelenti: ha a reálgazdasági fejlődéshez képest túl gyorsan nőnek az árak, illetve a bérek, akkor a növekedés lelassul, rosszabb esetben stagnálásba vagy csökkenésbe vált. Az ár- és a béremelkedés elfutása miatt megbomlott összhang ráadásul kétszer okoz bajt: először, amikor automatikusan lassítja a növekedést, majd akkor, amikor a szükségszerű kiigazítás miatt a kényszerű stabilizáció árát fizetik meg az adott ország vállalatai és lakossága. Lengyelország 2001–2002-ben vagy éppen Magyarország jelene és közeljövője világosan példázza ezt.

Megfogalmazható-e azonban a jól ismert makrogazdasági összefüggések mellett – vagyis hogy az alacsony infláció, illetve a kiegyensúlyozott államháztartási gazdálkodás nem visszafogja, hanem éppenséggel serkenti a növekedést – valamilyen általánosabb tanulság a felzárkózás dinamizmusa és az intézményi környezet között? Azt láthatjuk, hogy ahol sikerült elkerülni vagy tartósan korrigálni a felzárkózási időszakban létrejött torzulásokat, nagyon egyszerű intézményi megoldásokat alkalmaztak. A valutatanács, a szigorú, alkotmányos előírásokkal korlátozott fiskális politika vagy az egyszerű adórendszer mind ilyen megoldás, ezek az állam és polgárai közötti bizalmatlansággal jellemezhető európai félperiférián hatékonynak bizonyultak.

A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa