Franciaország következő felszabadítása

A mai vita egyedi jellemvonását az adja, hogy a közszereplést vállaló értelmiségiek – mint Jacques Marseille, Nicolas Baverez, Elie Cohen és Stephane Rozes – egyike sem vallja a francia egyediség (az úgynevezett „exception francaise”) elvét. Azt a gyorsan terjedő felismerést képviselik, hogy Franciaországnak úgy kell tekintenie a világ kihívásaira, amilyenek azok valójában, nem pedig úgy, amint a franciák azokat látni szeretnék. Mindez azt jelenti, hogy el kell fogadniuk, és tudniuk kell kezelni a globalizációt.

Ehhez Franciaország rendelkezik a szükséges eszközökkel. Miközben a világ népességének csak egy százalékát képviseli, a világ hatodik legnagyobb gazdaságát adja, negyedik helyen áll a nemzetközi kereskedelemben, harmadik az áruk és szolgáltatások kivitelében. A párizsi értéktőzsdén jegyzett cégek több mint 40 százaléka külföldi kézben van, és minden hetedik foglalkoztatott külföldi társaság alkalmazásában áll, szemben Nagy-Britanniával, ahol csak minden tizedik, és az USA-val, ahol minden huszadik. A termelékenység viszonylag magas, egy órára számítva eléri a 33 dollárt, szemben a briteknél kimutatott 27 dollárral. Mindezen túlmenően Franciaország várhatóan sokat nyer a gyorsan növekvő, feltörekvő államokba irányuló kivitele révén, mert általában több versenyképes, magas hozzáadott értéket képviselő termékeket állít elő, mint a dél-európai államok.

Franciaország tudná kezelni a globalizációt, ha nem a francia államról lenne szó. A viszonylag kedvezőtlen üzleti légkört legutóbb a Világbank is szóvá tette az egyik jelentésében. A tanulmány egyik fejezete a társasággá alakulás jogi és bürokratikus akadályai szerint rangsorolja az országokat. Ebben a listában Franciaország a 35. helyen áll, szemben a hatodik helyen lévő Nagy-Britanniával és a harmadik helyen lévő USA-val.

A legnagyobb kár azonban, amit a hivatalos állami politika okozni tud, az a munkanélküliségben nyilvánul meg. Ha van tényleges francia egyediség vagy kivételezettség, akkor az abban nyilvánul meg, hogy az utóbbi 30 év során a munkanélküliségi ráta egyszer sem esett 8,5 százalék alá. Ha pedig kivennénk a közalkalmazottak seregét, akkor a ráta valahol 15 százalék körül lenne. A fiatalkorúak munkanélkülisége – a nőket is beleszámítva – átlagosan 23 százalék, az elmaradott elővárosokban pedig, ahol a bevándorolt népesség tömegesen él, eléri a 70 százalékot.

Az állástalanságért a politikai vezető osztály és a közvélemény egyaránt a globalizációt, ennek részeként a termelés kiszervezését okolja. Holott a fő bűnös a francia munkaügyi törvény, a szabályozás és a rendelkezések valóságos erdeje, amely a munkahelyek védelmében a világon az első helyen áll. Az említett világbanki jelentésnek a dolgozók foglalkoztatását összehasonlító fejezetében Franciaország a 137. helyen áll, szemben a britek tizenhetedik és az USA első helyével. Ha a potenciális munkaadók ódzkodnak olyanok felvételétől, akiket nem lehet elbocsátani, akkor az ország fiataljai okkal érzik bizonytalannak a jövőjüket. A munkanélküliség a szegénység fő oka. Ezzel szemben a legjobb védelmet a megdolgozott bér adja, amelyhez képest a Franciaországban oly bőkezű munkanélküli-segély és más szociális ellátás sem jelent alternatívát. Ezek finanszírozásának terheit ugyanis nagyrészt a vállalatoknak kell viselniük, ez további elrettentő körülmény újabb dolgozók felvételével szemben.

Az egymást követő kormányok hagyták, hogy ez a helyzet tovább fekélyesedjen. Dominique de Villepin kabinetje egyenesen elfordult ezektől a kihívásoktól, és a „gazdasági patriotizmust” részesítette előnyben, ez többnyire egyet jelentett a nemzeti nagyvállalatok védelmével a külföldi átvétellel szemben. Ez vezetett olyan komikus lépésekhez, mint amilyennel a Danone céget a nemzetbiztonság szempontjából fontos vállalattá nyilvánították.

A globalizáció bűnbakká tétele egy további problémát is tükröz. A legsúlyosabb következményekkel járó termeléskihelyezésekért nem a vállalatok, hanem éppen az egymást követő kormányok a felelősek. Ahelyett, hogy világos reformjavaslatokkal álltak volna a választók elé, és azokat egy erős mandátum birtokában végrehajtották volna, az utóbbi 20 év kisszámú komoly változtatását külső – főleg EU-eredetű – kényszer hatására léptették érvénybe. Ennek hatására a reformokra mint valami illegitim dologra tekintenek, ami fokozza az ellenállást.

A zsákutcából a politikai legitimáció újjáépítésével lehet kijutni, olyan államfő megválasztásával, aki reformokat ígér, és mandátumot kap azok végrehajtására. A 2007-es választások esélyes jelöltjei – Ségolene Royal és Nicolas Sarkozy – viszonylag fiatalok, és ujjukat a közvélemény pulzusán tartják. A megközelítésükben közös az, hogy dialógusba kell bocsátkozni a franciákkal, hiszen a reformok számára csak a kormány és az állampolgárok közötti szilárd politikai szerződés alapján lehet tartós alapokat teremteni. Mindez erős kontrasztot mutat az akár Francois Mitterrand, akár Jacques Chirac hivatali idejében tapasztaltakkal, amikor az elitizmus, az arrogancia, a paternalizmus és a stagnálás jutott érvényre. Legyen bármi is a választások kimenetele, a politikai akarat és a legitimáció visszatérte egyetlen pillanattal sem jön túl korán.

A szerző a Londoni Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org