Hidegfejű számítás a globális felmelegedésről

A jelentést a London School of Economics professzora, Sir Nicholas Stern vezetésével állították össze, aki engem követett a Világbank vezető közgazdászának posztján. Az anyag nyomán világossá vált, hogy a kérdés immár nem az, megengedhetjük-e magunknak, hogy tegyünk valamit a jelenség ellen, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a semmittevést az ügyben.

A jelentés javasol egy programot, amelynek költsége az éves fogyasztásunk alig 1 százalékára rúgna, egyúttal azonban lehetőséget kínálna a világ számára ötször akkora kár kockázatának elhárítására. A következmények becsült költségei nagyobbak a korábbi tanulmányokban szereplőknél, mert – mint a szerzők rámutatnak – a globális felmelegedés folyamata fölöttébb komplex, a jellemzőit illetően nem lineáris, ezzel együtt pedig azzal fenyeget, hogy jóval gyorsabban és nagyobb hőmérséklet-emelkedés mellett megy végbe, mint azt eddig várhattuk. A következmények és a költségek azonban még a mostani jelentésben szereplő mértéket is meghaladhatják: előfordulhat, hogy az éghajlatváltozás még szélsőségesebb időjárási jelenségeket vált ki, eltűnhet, jelentősen gyengülhet vagy irányt változtathat a Golf-áramlat – ez főleg Európának okozhat aggodalmakat –, emellett pusztító betegségek terjedhetnek.

Amikor 1995-ben bekapcsolódtam az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi tanácskozó testület munkájába – amely időről időre felméri a globális felmelegedésről szóló tudományos jelentéseket –, már látni lehetett annak egyértelmű bizonyítékait, hogy az ipari forradalom kezdete óta jelentősen növekedett az üvegházhatású gázok koncentrációja a Föld légkörében. Az is nyilvánvaló volt már akkor, hogy a növekményhez nagymértékben hozzájárult az emberi tevékenység, és a változás erős hatást gyakorol az éghajlatra és a tengerszint alakulására. Kevesen látták azonban az idő tájt azt, hogy a sarki jégsapkák olyan gyors ütemben fognak elolvadni, mint azt ma tapasztalhatjuk.

Mégis sokan vannak, akik azt sugallják, hogy nem lehetünk bizonyosak afelől, milyen rossz is lesz a földi légkör felmelegedése, ezért csak keveset vagy semmit sem kellene tennünk. Számomra azonban a bizonytalanság azt jelenti, hogy ma határozottabban kellene cselekednünk. Amint egy tudós barátom fogalmazott, ha egy hegyi úton – egy bizonytalanul működő fékkel az autódban – egy szakadékos részhez közeledsz és egy ködsávba érsz, akkor többé-kevésbé óvatosan kellene vezetned. A globális felmelegedés ma azon jelenségek egyike, amelynek a következményei a tudományos közösségekben nagyobb félelmet váltanak ki, mint a lakosság egészében. A tudósok pedig felvillantották, hogy a jövő mit tartogathat.

Mint a Stern-jelentés megállapítja, most is a szegények a legsebezhetőbbek. Banglades egyharmada például víz alá kerül az évszázad végéig. A Maldív-szigetek és számos csendes-óceáni sziget – amolyan XXI. századi Atlantisz módjára – eltűnnek a tengerben. A közgazdász számára a probléma nyilvánvaló: a szennyezők nem fizetik meg az okozott kár teljes értékét. A szennyezés egy hatalmas mértékű externália. A fejlett ipari államok talán nem akarnak ártani Bangladesnek és az eltűnő szigeteknek, nincs azonban az a háború, amely az általuk okozott pusztítással felérne.

Egy ilyen globális externália ellenében leghatásosabban egy globális léptékben megállapított adóval lehet védekezni. Ez nem jelentené szükségképpen az öszszesített adóteher növelését, hanem azt, hogy bizonyos adófajtákat másokkal – például a szenynyezésre vagy a szén-dioxidra kivetettel – helyettesítenék. Sokkal egyszerűbb ugyanis a rossz dolgokat – például a szennyezést – megsarcolni, mint a jó dolgokat, például a megtakarítást vagy a munkát.

George W. Bush elnök kijelentette, hogy hisz a piacokban, ebben az esetben azonban önkéntes lépéseket ajánlott. Ezzel szemben jóval ésszerűbb lenne, ha a piaci erőket – például az ösztönzés hatását – használnánk fel, semmint a jó szándékot, különösen akkor, ha olajvállalatokról van szó, amelyeknek egyetlen célja a profit maximalizálása, tekintet nélkül a másoknak okozott költségekre. Az Exxon például visszatérően támogatott kutatóintézeteket, hogy aláássa a globális felmelegedéssel foglalkozó tudomány hitelességét. Egyes társaságok talán még örülnek is a sarki jégmezők olvadásának, mert így könnyebben hozzáférhetnek az alattuk lévő olajkincshez.

Jó hír azonban, hogy a kibocsátás visszafogását célzó ösztönzésnek számos útja van, mint amilyen lehetne például a gyenge hatékonyságú energiafelhasználás temérdek támogatásának eltörlése. Az USA szubvencionálja a kukoricaalapú etanol felhasználását, de vámokkal sújtja a cukoralapú etanol bevitelét, ez egy példa arra, hogy az adójogszabályokba rejtve milliárd dolláros összegekkel támogatják az olaj- és gázipart.

Ennél is fontosabb, hogy olyan árjelzések, amelyek világosan mutatják a fosszilis hordozókból nyerhető energia tényleges társadalmi költségeit, erősen ösztönöznének az innovációra és a takarékosságra. Óriási hatása lehetne ugyanis annak, ha az alkalmazott gyakorlat kismértékű korrekcióját emberek százmilliói ismételnék meg. Ha például a meleg éghajlatú övezetekben a napsugarakat visszaverő tetőket építenének, vagy ha fákat telepítenének az épületek köré, máris óriási megtakarításokat lehetne elérni a légkondicionálásban.

Csak egyetlen bolygónk van, amelyre mint a kincsünkre kellene vigyáznunk. A globális felmelegedés olyan kockázat, amelynek figyelmen kívül hagyását többé nem engedhetjük meg magunknak.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora

Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org