Kórházügyi déja vu

Déja vu érzés fogott el a napokban. Történt már velem ilyesmi, nyilván mással is. De a mostani érzés nem csupán a magánügyem.

Tulajdonképpen félek. Attól tartok ugyanis, hogy az évtizedek óta esedékes, s immár az ország gazdasági kényszere és a gyógyítóágazat ellehetetlenülése miatt is szükségszerű egészségügyi reformot fúrják. S nem akárkik.

Csakúgy, mint az 1990-es években – az akkori kormányzat harminckét kórház bezárása mellett döntött –; akkor az egészségbiztosítási önkormányzat néhány prominense volt érintett az ügyben. S a melléjük szegődött népharag miatt a változást előkészítők meghátráltak.

Azt megértem, ha egy-egy település lakossága kiáll a kórháza mellett, aláírást gyűjt orvosaiért, a sokuknak munkát adó intézményért. Együtt érzek a kisebb településeken élőkkel, hiszen a gyógyításuk biztonságát féltik. A magyarországi utakon ugyanis sok az ötven kilométeres távolság, ami a mostani reformjavaslat szerint a mindenfajta ellátásra képes kórház hatósugara lenne.

Ám nehezen megy a fejembe, hogy kormánypárti politikusok hada sorakozik föl a saját kormánya programja ellen, bizonyos fővárosi gyógyintézmények kiemelt státusáért. (Ezen minősítéssel nem kell pályázni a biztosító finanszírozására.) Még akkor is, ha az intézmény profiságát nincs, aki megkérdőjelezné. Kérdés: vajon nem minősíthető-e hasonlóan kiemeltnek számos másik intézmény? Csak értük nem lobbiznak. Egyelőre.

Nem tudom, hogy sok vagy kevés a reformtervekben kiemeltnek minősített harmincegy kórház. Kár, hogy sokan mások sem tudják ezt, mivel nem előzte meg magyarázat a döntést. Pedig talán így elkerülhető lett volna a beindult „kijárásos” módszer.

Ha valakik hibáztak a kórházi listával, még lehet javítani. Ám nem lobbizással. Az egyenes beszéd módszerével.

Legyen már vége a déja vu érzéseknek. Mert félő, hogy átfogó reform híján összeomlik az egészségügy.