Reformdiktatúra

Reformdiktatúra van, de a kormánynak nincsenek diktatórikus törekvései – védte a koalíció politikáját a minap Draskovics Tibor. Bár a kijelentés maga is fából vaskarika, a kormánybiztos szavai jól jellemzik a mára kialakult ellentmondásos helyzetet. Amelyet feloldani különösen nehéz a tényekhez és az ésszerűséghez ragaszkodó, ugyanakkor a demokratikus alapelvekben mélyen hívő polgárnak.

Mert a reformokra szükség van, ez nem vitás. Azok az intézkedések, amelyeket a kormány most egyszerre több fronton – államigazgatás, egészségügy, nyugdíj, oktatás – elindított, többnyire a helyes irányba mutatnak: a kisebb, hatékonyabb állam, az öngondoskodás, a szélesebb közteherviselés, valamint a közpénzek pazarló felhasználásának megszüntetése felé. Az évek óta halogatott változások rövid távú veszteseinek hangja és az erre ráerősítő politikai hisztéria persze elnyomhatja a szakmai érveket, de aki a most elindított lépések fő irányát ellenzi, az – akarva vagy akaratlanul – a kádári szocializmus gondoskodó államának hamis illúzióját, a mutyizó, adóelkerülő, összeköttetésekre épülő társadalmat sírja vissza.

De mi van akkor, ha a szükséges reformokat egy korábban hibát hibára halmozó, felelőtlenül osztogató, a választásokat félrevezetéssel megnyerő kormány hajtja végre, amelynek elfogadottsága a mélyponton van? Hogyan várható el a minimális társadalmi megértés is, ha ugyanaz a koalíció kér most támogatást reformjaihoz, amely korábban kirívóan hanyagul bánt a közpénzekkel? Hiszen ez még azokban a fejlett demokráciákban is kemény dió, ahol a mienknél nagyobb a politikai elit hitelessége.

Előremutató, értelmes párbeszéd híján az ország sikeréért elkötelezett, józanul gondolkodó polgárnak nem sok választása van: a reformok mellé áll, legfeljebb azon szomorkodik, hogy így kell bekövetkezniük.