A Phelps-faktor, avagy egy megérdemelt Nobel-díj

A Nobel-díj-bizottság a makrogazdasági elméletek körében kifejtett munkásságát méltatta. Phelps azonban sok más területen is fontos eredményeket mutathat fel, például a növekedés és a technológiai fejlődés összefüggésének, az adóztatás optimumának és a társadalmi igazságosságnak a vizsgálatában.

A makrogazdaságnál a legfontosabb megállapítása az volt, hogy az infláció és a munkanélküliség közötti kapcsolatot befolyásolják a várakozások, és mivel a várakozások endogén jellegűek, ezért időben változnak, mégpedig a munkanélküliség és az infláció közötti összefüggéssel együtt. Ha egy kormány – mint mondta – túl alacsony szintre akarja szorítani az állástalanságot, akkor felszökik az infláció és az inflációs várakozás.

Phelps elemzése alapján egyes politikusok felismerték, hogy nem lehet folyamatosan csökkenteni a munkanélküliségi rátát az infláció gyorsulásának veszélye nélkül. E vélemény szerint a monetáris hatóságoknak csak az árstabilitásra kell összpontosítaniuk, miközben olyan munkanélküliségi rátát határoznak meg célként, amely mellett a drágulás üteme nem gyorsul. Erre használták azt a fogalmat, hogy a „munkanélküliségnek az inflációt nem gyorsító szintje” (angol rövidítése NAIRU). Ez a szint azonban maga sem állandó. Phelps szerint a kormányok gazdaságpolitikai eszközökkel maguk is elősegíthetik a gazdaságnak az alacsonyabb munkanélküliségi szint melletti működését.

Az infláció és az állástalanság kapcsolata azonban fölöttébb instabil. Erre az instabilitásra adott magyarázatnak a részét alkotja a képzettségi szintnek, a szakszervezetek befolyásának és a termelékenységnek a változása. Bármi legyen is az ok, a gazdaságpolitika irányítói jelentős bizonytalansággal állnak szemben, ha meg akarják határozni a NAIRU megfelelő szintjét. Emiatt marad számukra a dilemma, hogy esetleg túl alacsonyra szorítják a munkanélküliségi rátát, és ezzel kiváltanak egy időszakos inflációt, vagy ha lazán járnak el, akkor szükségtelenül fecsérelnek el egy gazdasági erőforrást.

Ezeket a kockázatokat úgy kell vizsgálni, hogy mibe kerül a tévedések korrigálása. Súlyos bizonyítékok igazolják ugyanis, hogy a munkanélküliség túlzott leszorítását csekély következményekkel lehet korrigálni. Ebből kiindulva a Federal Reserve-nek agresszív módon kellene követnie az állástalanság alacsony szintjét célzó politikáját, mindaddig, amíg az infláció gyorsulni nem kezd. A jegybanki inflációs héják azonban úgy érvelnek, hogy az áremelkedés veszélyét megelőző eszközökkel kell kezelni. Ez azonban inkább hit, semmint gazdaságtudomány kérdése. Arra ugyanis nincs empirikus bizonyíték, vagy csak kevés áll rendelkezésre, hogy az utóbbi évtizedekben tapasztalt mérsékelt infláció mellett bármilyen nagyobb kár érte volna a reálértéken vett kibocsátást vagy növekedést, a foglalkoztatást vagy a jövedelmek elosztását. Arra sincs bizonyíték, hogy az inflációt – ha kissé gyorsulna – ne lehetne csekély áldozatok árán visszafordítani.

A 90-es évek elején a Fed és azonkívül sok más szakember úgy vélte, hogy a NAIRU szintje valahol 6-6,2 százalék körül volt. A gazdaságban végbemenő változások láttán azonban – Bill Clinton elnök gazdasági tanácsadó testületének több tagjával együtt – úgy érveltem, hogy a NAIRU lényegesen alacsonyabb szinten van. Ebben igazunk volt, mert a munkanélküliség az infláció gyorsulása nélkül csökkent 3,8 százalékra. A különbségnek óriási jelentősége volt, mert az állástalanság 2 százalékpontnyi csökkenése a kibocsátás 2–6 százalék körüli növekedésével járt. Az elérhető többlet – megfelelő módon felhasználva – például elegendő lehetett volna az állami alapnyugdíjrendszer akár 75–100 évre szóló stabilizálására.

Phelps munkássága segített bennünket, hogy megértsük az infláció és a munkanélküliség kapcsolatának komplexitását, és azt a fontos szerepet, amelyet a várakozások játszanak az adott viszonyban. Viszszaélnek ugyanakkor az elemzésével azok, akik akár azt olvassák ki belőle, hogy a munkanélküliség ügyében semmit sem lehet tenni, akár azt, hogy a monetáris politikának kizárólag az inflációra kell összpontosítania. Ezek a feltételezések ugyanúgy abszurdak, mint a belőlük levonható következtetések, amelyek szerint önhibáján kívül senki sem munkanélküli, a piacok tökéletesen hatékonyak és az újraelosztásnak nincsenek valós következményei. Ezen iskolák nézetei szerint a kormányok tevékenysége nélkülözi a hatékonyságot, mivel pedig a piacok hatékonyak, ezért nincs is szükség kormányzati beavatkozásra. E tanok követői azt vallják, hogy a munkanélküliség is a kormányok merev rendelkezései és a szakszervezetek tevékenysége miatt jön létre.

Phelps azonban három évtizeden keresztül azt bizonyította, hogy emezekkel szemben van alternatív megközelítés. Meg akarta érteni, hogy mit tehetünk a munkanélküliség csökkentéséért és a társadalom alsóbb szegmenseiben élők megélhetésének javításáért. Egyúttal annak megértésére is törekedett, mi teszi dinamikussá a kapitalista gazdaságokat, mi van a vállalkozói szellem mögött, és ezt miként tudjuk előmozdítani. Phelps a cselekvés és nem a csüggedés gazdaságtanát alkotta meg.

A szerző közgazda-sági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtanprofesszora

Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org