Szabad a verseny

Az élelmiszer-kereskedelem manapság egy különleges stratégiai játékra emlékeztet. A játékosok igyekeznek minél nagyobb pontszámot elérni, ugyanakkor hol egy megszorító csomag, hol pedig egy multinacionális cég jelenik meg váratlanul a táblán.

A kereskedők, vállalatvezetők dolga cseppet sem könnyebb, mint a társasjátékot játszóké, és körülbelül olyan hatékonyan tervezhetnek hosszú távra, mint azok, akiknek a következő lépése a dobókocka szeszélyétől függ.

Ezt nevezik szabad versenynek, amely az elmúlt másfél évtizedben azt sulykolta a vevők fejébe: a verseny révén egyre olcsóbb lesz minden, a verseny neked használ.

Mára ugyanakkor az „olcsó” egyre több kereskedő és fogyasztó szótárában a silány szinonimájaként szerepel. Mert ki lehet ugyan préselni az élelmiszeriparból a legalacsonyabb beszállítói árat – legfeljebb nem marad forrás a fejlesztésre –, de csodák nincsenek: a minőségi alapanyagnak és a tisztességes feldolgozásnak ára van.

A nemzetközi, „kemény” diszkontláncok azonban a hatalmas beszerzési potenciál révén megkerülhetetlen tényezők, és élnek is gazdasági erejükkel. S miután az üzlet olyan, mint a bicikli, ha nem megy előre, felborul, a dolgok rendjéből adódóan ezek is terjeszkednek, ahogy csak bírnak.

A nem diszkontáron dolgozó élelmiszer-kereskedők szerint nem a fogyasztói ár a piaci verseny legfontosabb eleme. Bár egyes láncok az általuk gondosan (tendenciózusan) válogatott ár-összehasonlító táblázatokkal reklámozzák, hogy a legolcsóbbak, a szabadidejüket egyre többre értékelő vevők elsősorban a lakóhelyük közelében szeretnek bevásárolni.

Ezért aztán nem meglepő, hogy a várhatóan egy éven belül piacra lépő diszkontóriás, az Aldi is lakóhelyi környezetben igyekszik felvenni a versenyt a szupermarketekkel és a családi boltokkal.

Mint egy új játékos a táblánál, aki ingujját felgyűrve arra készül, hogy csak hatosokat dobjon.