Az EU-tagság három éve

Amikor Antall József 1991-ben átadta nevezetes levelét Jacques Delorsnak – amely a taggá válást jelöli meg a magyar célként –, a lépést Magyarországon közmegegyezés övezte. Akkor még elsősorban forrásoldalról: általános volt a vélekedés, hogy a magyar gazdaság talpra állítása csakis a nyugati integrációval képzelhető el. Akadt azonban más megfontolás is. Ma már feledésbe merült, de amikor azt a levelet Brüszszelben átadták, még létezett a Szovjetunió, ahol alig néhány héttel korábban a „baloldali ellenzék” puccsal akarta megdönteni Gorbacsov hatalmát. Keleten és Nyugaton egyaránt a „visszarendeződés” lehetősége volt a legdivatosabb vitatéma, és a betagozódás a nyugati struktúrákba ehhez képest is garanciának tűnt a vívmányok konszolidálásához.

De persze legalább ennyit nyomott a latban az ország felemelésének, modernizálásának sürgető szüksége is. Főként, hogy az EU nemcsak mintát kínál, hanem alapértékei közé sorolja a tagok közötti szolidaritást – tehát a potenciális pénzügyi támogatás intézményét – is. Mindezt látva fogalmazták meg akkoriban sokan, hogy Magyarország modernizálása mindenképpen megkerülhetetlen feladat, ám tagként ráadásul támogatást, forrást, tapasztalatot is adnak hozzá.

Mit igazolt mindebből vissza az első három év? Szükségszerűen keveset. Hiszen a „nagy (EU-) pénzek” majd csak eztán, az idén kezdődött hétéves időszakban jönnek. Az viszont biztató, hogy mind több mutató szerint az első három évben elérhetővé vált támogatás elköltésével eddig nem is volt baj. Még jobb a helyzet a közösségi előírások átvételénél, bár közülük jó pár – és éppen a mindennapi életben is érezhető területeken, mint a környezetvédelem – időben elnyújtva valósul meg. Ám aki közelebb hajol a képhez, a tendenciát biztatónak láthatja.

Ahol elmaradt a tagsági hozadék, az a mezőgazdaság, valamint a kis- és közepes vállalkozások világa. (Szándékosan nem a makrogazdasági nehézségeket említjük, azok ugyanis döntő mértékben közvetlen kormányzati határozatokon múlnak, s az EU-tagság legfeljebb annyiban látható tényező, hogy maga is rákényszerít a kedvezőtlen tendenciák korrigálására.) A mezőgazdaságban az EU-tagság potenciális előnyei – akár a támogatások, akár a piaci érvényesülés területén – eddig csak töredékesen jelentkeztek. Igaz, az uniós közvetlen kifizetések mértéke még elmarad a 100 százaléktól, de a korábban ellenséges lengyel farmerek új keletű EU-lelkesedése mutatja, hogy a kevesebb európai uniós pénz is lehet sok. Persze vannak haszonélvezők a magyar gazdák körében is, de még jelentős azok aránya, akik veszítettek a tagságon. Pedig elvben – papíron – az átlagos agrártámogatások mértéke Magyarországon a huszonhetek körében az egyik legmagasabb. Ahhoz azonban, hogy mindez ténylegesen érezhetővé válhasson, láthatóan újabb strukturális igazodásra lesz szükség.

Fájdalmas vesztes a magyar kkv-szektor. A kkv-k számaránya, gazdasági erejük, potenciáljuk a tagtársak többségében meghaladja a magyarét. Valami, amit korábban szintén nem így képzeltek el, s ami talán a szabályozási környezetből, talán más okokból fakad. De aligha szabad beletörődni.

A legfájóbb deficitje az első három évnek azonban továbbra is a hazai „EU-tudat” általános hiánya. Az az érdektelenség, ahogy vállalkozások elfordulnak az uniós jogalkotás folyamatától, amelyben pedig az ő életüket is befolyásoló „magyar törvények” is születnek.

Összességében: az intézmények konszolidálódtak, a Nyugathoz kötődés intézményesült. Az ország modernizálása folyik, de a helyi elmaradások még figyelmet érdemelnek. Mindeközben az is jól látszik, hogy az első tömegesebb termés learatásához három év kevés. Néhány évfordulót még várni kell. De minden jel szerint – érdemes is.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője