A félig terhes menyasszony

Ha nem látjuk, hova szeretnénk eljutni, beleragadunk a jelen mocsarába, és egyre kétségbeejtőbbnek látjuk a helyzetünket. Az egészségügyi reform kapcsán a közbeszédben ez a reménytelenség visszhangzik: mintha az évtizedek alatt rémes állapotba került rendszer kényszerű átalakításával valami pótolhatatlanul fontos értéket veszejtenénk el az életünkből.
Mit szeretnénk valójában, ha megbetegszünk? Azt, hogy minél jobb orvosok minél előbb, minél kevesebb fájdalommal, minél emberibb körülmények között, minél kisebb költséggel meggyógyítsanak minket. Biztosítja-e számunkra ezt a mai rendszer? Megnyugtató módon nyilvánvalóan nem. Mi ennek az oka? Sokan sokféle hiteles részválaszt találtak erre a kérdésre, a finanszírozási rendszer visszásságaitól a kórházak szétaprózottságán keresztül az orvostársadalom feudális tagoltságáig. Az eredendő ok azonban ennél sokkal egyszerűbb. Minden illúziónk ellenére túl kevesen fizetünk túl kevés járulékot, amit túl alacsony hatásfokkal hasznosít a gépezet, miközben túl sokan tartunk igényt túl sok – és egyre több – egészségügyi szolgáltatásra. Egyre kisebb hajót bérelünk, amelybe egyre többen akarunk beszállni. (Az összes nagy állami újraelosztó rendszert ugyanez az alapválság gyötri: a 4,3 milliónyi adó- és járulékfizető majdnem fele, közel kétmillió ember csak a minimálbér után megállapított közterheket viseli, míg a maradék 2,4 millió virilista közül is 800 ezren az állami szférában dolgoznak – vagyis az összes polgári közteher túlnyomó részét a versenyszférában működő 1,6 milliónyi honfitársunk viseli. A lakosság 16 százaléka! És még föl sem robbant az egészségügyet is alapjaiban fenyegető demográfiai időzített bomba: a Ratkó-korszak gyermekeinek 2010-től várható tömeges nyugdíjba vonulása.)
Így persze érthető, hogy a legtöbben a rendszerváltozás óta eltelt hosszú évek ellenére miért érezzük zsigerileg továbbra is ingyenesnek az egészségügyi ellátást. Ebbe az érzületünkbe pancsol most bele a kormány. S mivel érzésekről van szó, könnyű felkorbácsolni a szenvedélyt. A kormány ezért nagyon óvatos. Szeretné, ha a macska mégis tudna kinn és benn egyszerre egeret fogni.
Mihez kezdhetnek a biztosítótársaságok ebben a helyzetben? Jó-e nekik, ha kisebbségi tulajdonosként belépnek a politikai félelmek következtében kezdetben feltehetően paranoiás mértékben túlszabályozott magyar egészségbiztosítási piacra? Érdemes-e befektetnie egy Mercedes-menedzsmentnek a Trabant-gyárba, ha nem cserélheti le a modellt, nem építheti át a gyárat – és csak Herr Trabant alárendeltje lehet az ügyvezetésben? Egyáltalán, doboghat-e Mercedes-szív a Trabant-testben?
A piaci szereplők persze nem józan paraszti ésszel, hanem a stratégiai befektető szemléletével gondolkodnak, így az akadályok éppen olyanok számukra, mint a folyam vizének a mederben álló sziklák. A nagy biztosítótársaságok annak függvényében elemzik a magyar egészségbiztosítási piacra történő belépésük lehetőségét, hogy mikor és milyen feltételekkel várhatják befektetéseik megtérülését. Miután a gondok legfőbb okát jelentő bevételi oldalra nem lesz ráhatásuk – a járulékok beszedését változatlanul az állam végzi –, miközben az adóhatóság által beszedett járuléktömeg elosztását meghatározó fejkvótaképletek és korrekciós mechanizmusok kialakításában, továbbá a kötelezően finanszírozandó szolgáltatások meghatározásában is csak korlátos szerepet kaphatnak, a magántőke erőinek nyilván arra kell koncentrálniuk, hogyan hasznosuljon az alapellátások terén a mainál sokkal jobb hatékonysággal a rendelkezésre álló pénz. Ha ezt a fellépést érdemben lehetővé teszi a kisebbségi tulajdoni hányad, a magántőke belépése az összes korlát ellenére sem reménytelen. Még ha több mint félig terhes is mástól a menyasszony.

A szerző az Aviva Életbiztosító Zrt. vezérigazgató-helyettese