Árnyék a gazdaságon
A szürke- és feketezóna megléte axióma, legfeljebb azon folyhat szakmai vita, hogy mekkora méreteket ölt a rejtőző második gazdaság. Elfogadjuk, megtanultunk együtt élni vele. A gazdaság kifehérítésére időről időre születnek tervezetek, ám sok eredményét nem látjuk. Ezért kissé szkeptikusan fogadjuk mi, a való világban edződött realisták a hirtelen felcsendülő kormányzati szónoklatokat az árnyékgazdaság letöréséről, a harsány fogadkozásokat, a nyilvánosság előtt kiadott feladatokat. Mindezek egyfajta tematizációs stratégiát sejtetnek inkább, semmint elszántságot és következetes tetteket.
A szépen felépített kommunikációs forgatókönyv szerint elébb a pénzügyminiszter, majd három nappal később maga a kormányfő állt elő a megdöbbentő adattal. E szerint több mint 4000 milliárd forint forog a feketegazdaságban, ez úgy 17-18 százalékát teszi ki a GDP-nek. Vagyis a csempészek és hamisítók, az áfacsalók és számlagyárosok, a vegyszerből pálinkát ügyeskedők és a zsebre fusizók évente mintegy 1000 milliárd forintot nem fizetnek be a költségvetésbe. Ez az összeg kétszer akkora, mint amennyit a legálisan működő vállalkozások társasági adóként fizetnek. A legtöbben a közvetlen környezetükben is érzékelik a második gazdaságot: a termelőágazatokban a cégek 54, a szolgáltatói szférában a vállalatok 64 százaléka vallotta ezt egy felmérés szerint. Arányában a bejelentés nélküli foglalkoztatás a legnagyobb (30 százalék), ezt követi a számlák nélküli szolgáltatás (20 százalék) majd a bérezési visszaélések (17 százalék).
Elkeserítő látlelet, bár nem vitás, azért születtek már eredmények. A vagyonosodási vizsgálatokkal eddig húszmilliárdos adóhiányt tártak fel az APEH revizorai, a „kellemetlenkedő” pénzügyőröknek köszönhetően visszazuhant a zárjegy nélküli cigaretták forgalmazása és a nem szabványos üzemanyagok használata. Az OEP sorra szűri ki a „potyautasokat”, a munkaügyi felügyelők pedig egyre több feketén foglalkoztatót fülelnek le.
A miniszterelnök azonban még hatékonyabb munkát vár: már júliusra kész intézkedési tervet kér az érintett szervezetektől. A hivatalok meg reménykednek: meg is kapják az eredményesebb működésükhöz elengedhetetlen pluszforrásokat.
Szégyenkezünk, hogy Európa szégyenpadján ülünk, bár tény, néhány más ország is helyet kapott itt, s keressük a magyarázatot. Talán a legkézenfekvőbb: nálunk nagyon magasak az élőmunka terhei, sokan ily módon igyekeznek csökkenteni a kiadásaikat.
Ám egy pont után veszélyes, önmagát gerjesztő folyamat indul be: oly sokan bújnak ki a közös teherviselés alól, hogy az állam kénytelen adót növelni, hogy pénzhez jusson, ez viszont megint csak a feketegazdaság felé tolja a gazdálkodók egy részét és így tovább. Illetve úgy tűnik, most már nincs tovább. A váratlanul vehemens szándék az árnyékgazdaság felszámolására azt mutatja: a kormány belátta, tovább nem növelhetők az elvonások. Viszont halaszthatatlan az adó- és járulékfizetői kör bővítése. De ehhez a retorika kevés. Elszánt harcra kell készülni, a lanyha, tessék-lássék ellenőrzések helyett új módszerekre, szigorú, elrettentő szankciókra van szükség.
Várhatjuk „fentről” az intézkedéseket, de közben szép csendben beismerhetjük magunknak: nekünk is vannak tennivalóink. Mert mi is cinkosok vagyunk, mert mi is tehetünk arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Akár fogadalmat is tehetünk: ezentúl számla nélkül nem vásárolok, nem kérem az olcsó, hamisított CD-t, nem kell a zárjegy nélküli cigaretta, nem veszem fel zsebbe a fizetésemet.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
