Bonyolódik a törökkérdés
Az ügyet az egy hete tartott újabb EU–török csatlakozási forduló tolta ismét a figyelem előterébe, amelyen francia vétó miatt nem tudták megkezdeni a gazdasági és monetáris unióról szóló fejezet tárgyalását. Válaszul Olli Rehn bővítési biztos szintén a napokban több interjújában is kiállt a törökországi szekularizmus európai fontossága mellett, és mintegy nem mellékesen figyelmeztetett arra is, hogy Európa energiaellátásának 15 százaléka Törökországon halad keresztül. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy két hét múlva – ottani vélemények szerint „a török demokrácia számára sorsdöntő” – parlamenti választások lesznek a Boszporusz menti nagy szomszédnál (nyomában a mindmáig nyitva maradt államfőválasztás kérdésével), akkor máris egy sor, részben egymás ellen dolgozó tényezőt sikerült csokorba szedni.
A téma újbóli „galvanizálását” kétségtelenül Nicolas Sarkozy francia elnökké választása váltotta ki; ő választási kampányában mindvégig kitartott azon véleménye mellett, hogy Törökországnak nincs helye az Európai Unióban, hanem különleges partneri státust kell kreálni számára. Azt tudni lehetett ugyan, hogy Sarkozy a programja végrehajtását nem ezen a ponton kezdi majd, főként nem addig, amíg nem születik meg az uniós kompromisszum a megcélzott „reformszerződés” sarokpontjait illetően. De miként Antonio Missiroli, a brüsszeli European Policy Center igazgatója a napokban rámutatott: az új francia elnök nem fogja a végletekig halogatni, hogy „tisztázza a helyzetet” e kérdésben is.
Missiroli véleményét sokan osztják. Brüsszeli szakértők és diplomaták közül sokan arra számítanak, hogy legkésőbb a decemberi EU-csúcson Párizs vitát provokál az eddigi uniós álláspont felülvizsgálatára (különösen, ha az októberi liszszaboni EU-csúcsra valóban sikerül tető alá hozni a leendő szerződés szövegtervezetét). „A franciák tudják, hogy minél előbbre tartanak a tárgyalások a törökökkel, annál nehezebb lesz a fékre lépni” – mutatott rá ennek kapcsán egy EU-tanácsi diplomata.
A monetáris unióval foglalkozó fejezet jegeltetése mindenesetre ebbe illeszkedő lépés volt. Kifejezte azt a francia vélekedést, hogy amíg az EU–török együttműködést, valamint a belső „török modernizációt” érintő témakörökről van szó, addig éppenséggel lehet tárgyalni. De az európai integráció centrális tényezőjének tekintett monetáris unió – és különösen a közös pénz – kérdéskörébe nem célszerű intézményesítetten bevonni Ankarát.
A francia fellépésnek sokan nem örülnek. A „törökpártiak” – miként az idézett Rehn, hogy a brit vezetésről ne is beszéljünk – azért, mert tartanak a csatlakozási folyamat megkérdőjelezésének törökországi következményeitől. „Ha szemügyre vesszük az aktuális politikai helyzetet a Közel-Keleten, Libanonban, Palesztinában és Irakban, nincs szükségünk egy újabb nacionalista és iszlamista problémára a közvetlen szomszédságunkban” – mutatott rá Rehn a brüsszeli Bruxinfónak adott interjújában, hangsúlyozva, hogy ennek elkerülését a legjobban szerinte a tárgyalások folytatása szolgálja. Mások erről kevésbé vannak meggyőződve, de féltik az európai integrációt attól, hogy újabb, ennyire megosztó kérdésben kiélezett vitába bonyolódjanak a tagországok.
Már ezen álláspontokat sem könnyű kibékíteni. De előreláthatóan tovább bonyolíthatja a helyzetet, ha július 22-én iszlám előtörésre kerül sor a törökországi választásokon, vagy ha végül mégis Güll ülhet az elnöki székbe. Jókat lehet majd vitatkozni azon, vajon mindez melyik oldal álláspontját is igazolja… Ami éppen úgy nem fogja segíteni a törökkérdés hatékony kezelését, mint egy ilyen fontos kérdésben az európai egység fenntartását. Egy majdnem biztos: a törökbomba hallat még magáról…
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
