IMF és Világbank: két rosszból nem lesz egy jó

Két hónappal ezelőtt a Világbank elnöke, Paul Wolfowitz kényszerült lemondani a személyzet rendkívüli lázadása és egy vezetési botrány közepette. Legutóbb az IMF-es kollégája, a volt spanyol pénzügyminiszter, Rodrigo Rato sokkolta az intézmény tulajdonosait, amikor bejelentette, hogy ez év októberében ő is távozik. Az egyik nemzetközi hitelezőintézmény vezetőjének elvesztése tekinthető lenne balszerencsének, kettő elveszítése azonban inkább gondatlanságnak néz ki. Mivel ráadásul most tíz éve annak, hogy kirobbant az ázsiai pénzügyi válság, amely elvezetett a mai ultralikvid tőkepiacokhoz, bőségesen adódnak konspirációs elméletek.

Ha csak a nyilvánosan megjelenő értesüléseknél maradunk, a két lemondás önmagában úgy viszonyul egymáshoz, mint a világosság és a sötétség. Amikor Wolfowitz egy szívós küzdelem után kiszorult, akkor a bank személyzete önfeledten ünnepelt. Ezzel szemben az IMF gárdájára szemlátomást nyomasztóan hatott Rato távozásának híre. Wolfowitz hírneve – a bank előtt – az iraki háború építészének szerepköréhez kapcsolódott, amit Napóleon oroszországi inváziója óta az egyik legnagyobb stratégiai melléfogásnak tartanak. Rato ezzel szemben Spanyolország pénzügyminisztere volt abban az időszakban, amelyet a XVI. század óta a legsikeresebbnek tartanak.

Wolfowitz vezetése alatt a Világbank elmulasztotta bármely olyan komolyabb irányítási reform bevezetését, amely tükrözte volna Ázsia növekvő gazdasági hatalmát. Rato alatt az IMF legalább tett néhány szerény lépést, hogy Kína és más feltörekvő államok nagyobb beleszólást kapjanak az intézmény működtetésébe. Miközben a vonakodó európai államokat rávette a befolyásuk egy részének átengedésére, világossá tette és megerősítette a valutaalapnak az árfolyamok irányításában játszott szerepét.

Egy héttel Rato lemondásának bejelentése előtt az IMF megerősítette a jogát azon államok megrovásához, amelyek intervenciós politikája a globális gazdasági stabilitás aláásásával fenyeget. Ezzel a lépéssel az alap magára vonta a kínai kormánytisztviselők haragját, miután Peking hatalmas léptékben interveniált a valutája árfolyamának alacsonyan tartásáért.

Ha az alap eléri, hogy a „nagy játékosok” érzékenyen reagáljanak, akkor valamit nyilván helyesen tesz. Igaz ugyanakkor, hogy az IMF az utóbbi időben is puhán bánt az Egyesült Államokkal, mert leplezte a tátongó kereskedelmi és fizetési hiány miatti sebezhetőségét. Könnyű elképzelni, hogy ez a téma kényszerűen és hamarosan napirendre kerül.

Miközben a két intézmény vezetőjének távozása között hatalmas különbségek vannak, aggasztó hasonlatosságok is felfedezhetők. Először is vannak jelei annak, hogy az EU el akarja kerülni a vitát az IMF-vezető általa való jelölésének a jogáról. Az USA ki tudta kényszeríteni, hogy ismét a saját embere kerüljön a Világbank élére, mert ennek fejében egyezett bele az előd békés eltávolításába. Mivel azonban Rato magától mondott le, az Európai Unió számára ilyen eszköz nincs kéznél.

Az októberig tartó időszakban bőségesen lenne idő arra, hogy az IMF vezetésére egy nyílt és tisztességes kiválasztási eljárást dolgozzanak ki, amely nincs tekintettel a pályázók nemzeti hovatartozására. A jegybankok élére világszerte sikerrel állítanak technokratákat, illetve igazolt tudású vagy tapasztalatú szakembereket, ahelyett hogy politikai jelöltek kinevezéséhez ragaszkodnának. A valutaalap élére is lenne néhány evidens, de nem európai jelölt, például a brazil Arminió Fraga vagy az egyiptomi születésű Mohamed el-Erian.

A két távozás közötti további hasonlóság, hogy mindkét intézmény mély, egzisztenciális válsággal kényszerül szembenézni. A mai, duzzadó likviditással telített globális pénzügyi piacok idején az IMF és a Világbank fő hitelezési instrumentumai nagyrészt szükségtelenek. Hacsak nem jön valamilyen reform, mindkét intézmény úton van a hibernálódás felé, mint amilyen állapotban a BIS volt negyven éven keresztül, a röviddel ezelőtti feltámasztása előtt. A BIS – amelyet a 30-as években a német jóvátételi fizetések kezelésére és a jegybankok tevékenységének koordinálására hoztak létre – a második világháború után alig töltött be más szerepet, mint a monetáris arany őrzése. Amint azonban a jegybankok az utóbbi időben világszerte megtalálták az igazi státusukat, és nagy képzelőerejű vezetők kerültek az élükre, a BIS-t újraélesztették, s néhány fontos szerepkört adtak neki, például a globális banki tevékenység szabályozásában.

Miközben bátorító dolog azt látni, hogy egyszer majd a most hibernálódó IMF és a Világbank is újraéled, sokkal jobb lenne azt tudni, miként lehetne most megerősíteni a szerepüket. A tovább globalizálódó világnak szüksége van globális pénzügyi intézményekre, de olyanokra, amelyek a koordinációra, a felügyeletre és a technikai segítségnyújtásra összpontosítanak, nem pedig felesleges hitelezési mechanizmusok működtetésére.

Mielőtt bármely valós változtatásra sor kerülne, mindkét intézménynél alapvető vezetési korrekciókra lenne szükség. Az IMF vezetőjének rejtélyes távozása nem indok arra, hogy az utódlását a szokásos alkudozással oldják meg. A poszt Európa általi monopolizálását a Világbank vezetőjének zárt ajtók mögötti kinevezése sem indokolja. Két rosszból nem kerekedik ki egy jó.

Copyright: Project Syndicate, 2007, @ www.project-syndicate.org

Kenneth Rogoff a Harvard Egyetem közgazdaságtan-profeszszora, korábban az IMF vezető közgazdásza