Orvoshiány
Amikor kisfiamat néhány hónapja egy indiai származású orvos vizsgálta meg a fül-orr-gégészeti ügyeleten, azt gondoltam, ez csak véletlen. Aztán pár héttel később nagymamám az egyik kiemelt pesti kórházban olyan osztályra került, ahol a bejáratnál elhelyezett névsor alapján az orvosoknak körülbelül a fele nagy valószínűséggel külföldön születhetett. Akkor jöttem rá, hogy ami Nagy-Britanniában már legalább egy-két évtizede megszokott, „begyűrűzött” hozzánk is.
A globalizáció, az egészséggel kapcsolatos igények növekedése, az egészségbiztosítási rendszerek világszerte jellemző folyamatos átalakítása és az orvosképzés sok helyütt tudatos elsorvasztása együttesen termelte ki azt a sajátos keveredést, amely ma a gyógyítás világát jellemzi. A magyar doktorok tömegesen mennek Nyugatra, helyüket a nálunk kevésbé fejlett országok szakemberei töltik ki – ha kitöltik egyáltalán. Ha nem, akkor nyilván fokozódik az orvoshiány.
Magyarország egyébként még mindig viszonylag jó helyzetben van ebből a szempontból a térség vagy akár Nyugat-
Európa néhány más országához képest. Az OECD szerint az ezer lakosra jutó praktizáló orvosok száma hazánkban a legutóbbi évekig emelkedett, 2004-ben például 10 ezer lakosra 33 jutott. (Nagy-Britanniában például csak 23.) A helyzet azonban a következő években nyilvánvalóan romlani fog.
A problémát súlyosbítja, hogy az orvosi hivatás megbecsültsége anyagi és erkölcsi értelemben is tragikus. A jelenlegi juttatási rendszer finoman szólva nem ösztönöz arra, hogy a végzős medikusok ne orvoslátogatónak menjenek valamelyik gyógyszercéghez. A háziorvosok átlagos életkora közelít a hatvan évhez, és a praxisok alig forgalomképesek. Hová fog ez vezetni?
