Segélylesők

Vidéken nőttem fel, így tökéletesen tudom, hogy a háztáji fontos dolog, nagyobb súlya van egy süldő malacnak, mint a helyi üzemben a főnök szavának. Maca néni és Pista bácsi hamarosan elmegy az orvoshoz, hogy táppénzre vetesse magát sajgó derék és reuma miatt; bár ez egész évben kínozza őket, most szüret jön. Az üzem várhat, a tőkék nem.

Aztán itt van az „iszós” Jóska, aki amióta az eszemet tudom, segélyen él, munkahelye már vagy húsz éve nincs, a gyerekeit segélyen nevelte fel, no és abból a pénzből, amit a helyi építőipari vállalkozásoktól feketén kap. Mert nincs meg ugyan a végzettsége, mégis profi módon kitanulta az ácsszakmát, így szívesen hívják dolgozni, s ha józan, gyönyörű munkát végez. Ám mindig lehet tudni, mikor hozza neki a postás a segélyt, mert Józsi megjelenik a vasútállomás melletti kocsma ajtajában, elkurjantja magát, hogy „bort, de sokat”, és aztán három-négy napig hasznavehetetlen a részegségtől.

Kérem önt, ha épp a kezében tartja a Világgazdaságot, se cinizmust, se letargiát ne olvasson ki a soraimból. Az általam leírtak tények. Tudom, hogy a tartósan munka nélkül lévők egy része elavult tudású, alulmotivált. De sokan vannak, akik úgy vesznek fel segélyt, járadékot, hogy mellette feketén dolgoznak, vagy kiszámolják: „jobban járnak”, ha nem mennek el dolgozni. „Mert hát a segély biztos, a munkahely meg nem” – fogalmazott a vidéki exszomszéd.

Empatikus és lokálpatrióta vagyok, és mindig szerettem Maca nénit, sőt még az „iszós” Jóska nótáit is szívesen hallgattam gyerekként. Mégis. Nem akarok több százezer „ingyensegélyen” élővel szimpatizálni, s szemet hunyni az aprónak minősített csalások felett. A magam részéről támogatom, alakítsák át úgy a szociális ellátórendszert, hogy ne érje meg csak a postást várni. Ebben az országban ugyanis sok munka van, amely „önkéntes” alapon is elvégezhető.