A magnövekedés korlátai

A közelmúltban felbukkant egy új mutató, a „magnövekedés”, a maginfláció mintájára. A kifejezés még októberben hangzott el a GKI konferenciáján. A mutató lényegében azt fejezi ki, hogy a közszolgáltatásokat és a mezőgazdaságot a GDP-ből kivéve mekkora növekedés adódik. Ez a megközelítés nem teljesen analóg a maginfláció számításával, mert a fogyasztói árukosárból az idényáras és a hatósági áras termékek mellett a piaci áras energiahordozókat és a saját lakásszolgáltatást veszik ki, míg a GDP-ből a GKI a mezőgazdaság és a közszolgáltatások hozzáadott értékét szűri ki számításában az eredeti indexből. Ez rögtön felvet egy problémát, miszerint a GDP termelési oldalát nem szektoronként, hanem tevékenységenként csoportosítva közli a Központi Statisztikai Hivatal, így egyes tételeknél – mint az egészségügy és az oktatás – nem lehet elkülöníteni a közösségi és a piaci szolgáltatásokat.

Ahhoz, hogy a magnövekedés mutatószáma elfogadottá válhasson a szakmai köztudatban, nem elegendő egyetlen számot nyilvánosságra hozni, megalapozottabb módszertani háttérre van szükség. Amikor a maginflációs indexet bevezette a KSH, rögtön visszamenőleg is kiszámította a korábbi évekre, és azzal együtt publikálta az újfajta mutatót. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megfelelő kontextusba helyezhesse az adatot a felhasználója. Érdemes lenne a számítás módját részletesen is közzétenni, hogy hiteles adatként lehessen azt kezelni. Annak a tisztázására is szükség van, hogy a GDP összetevőit az új, láncolásos módszerrel adták-e össze, vagy még a régi, változatlan áras alapon. A kellő módszertani megalapozás nélkül az az érzése támadhat az embernek, hogy az egészet csak a jelenlegi – nem túl rózsás – helyzet szépítésére találták ki a GKI szakemberei.

Ha el is fogadjuk a fenti módon előállított statisztikát, mint a gazdasági fejlődésnek a GDP-nél jobb mutatószámát, akkor is nagyon kedvezőtlen kép bontakozik ki előttünk. Az ez évre előre jelzett, 3,3 százalékos magnövekedés még úgy is nagyon alacsony érték, hogy a kormányzati megszorítások hatása nyilvánvalóan nemcsak a közszolgáltatásokra korlátozódik, hanem a gazdaság többi területére is átgyűrűzik a keresleti hatások miatt. Bár a régió többi országára nem közöltek összehasonlító adatot, annyi tudható, hogy a mezőgazdaság számára mindenütt kedvezőtlen volt az időjárás, és bővülésüket nem elsősorban a közszféra expanziójára alapozzák versenytársaink. A magnövekedés tehát valószínűleg ezekben az államokban is meghaladja a GDP-t. Így ebben a számunkra kedvezőbb mutatóban is jócskán leszakadóban vagyunk a régió többi országától.

A gyászos eredményből az is következik, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy csupán azért lassult le a gazdasági növekedésünk, mert a kormányzat megszorító intézkedései visszavetették a belső keresletet, ráadásul a mezőgazdaság is rossz évet fogott ki. Egyre inkább az látszik, hogy a magyar gazdaság mély, strukturális problémákkal küzd, és ezért olyan versenyhátrányba kerül, amely miatt a hosszabb távú egyensúlyi növekedési pálya is alacsonyabb szintre kerül. Erre legutóbb az MNB szakemberei hívták fel a figyelmet.

Hogy jövőre mekkora lesz a hazai bővülés, nehéz megjósolni, de az az optimista megközelítés, hogy az idei alacsony bázis már önmagában garantálja a magasabb növekedési ütemet, nem biztos, hogy tartható. Már csak azért sem, mert míg egyes területeken valóban kiugróan rossz eredmények születtek, addig például a várhatóan lanyhuló külpiaci fellendülés miatt az ipar aligha tudja jövőre megismételni az idei jó eredményt. Remélhetőleg a magnövekedésbeli lemaradásunk komoly figyelmeztető jel lesz, és végre a döntéshozók is a tudatára ébrednek, hogy a bázishatásra alapozva még egy ország sem tudott sikeresen felzárkózni.

A szerző a Világgazdaság munkatársa