Gyorsítás, de milyen áron?

Mindenekelőtt néhány megjegyzést fontosnak vélek. Az egyik: a legrosszabbat akkor tenné a magyar gazdaságpolitika, ha a gazdasági folyamatok természetével ellentétesen – ki sem várva a megtett intézkedések kifutását – mesterséges beavatkozásokkal élénkítő lépéseket tenne. A gazdaság ilyen jellegű rángatása nemcsak további bizalomvesztéssel járna, de biztosan megállítaná az éppen csak beindult egyensúlyjavulást, valós gazdasági növekedésgyorsulást pedig aligha eredményezne. Másrészt egyre inkább az a határozott véleményem, hogy a szakemberek egy része – de különösen a szélesebb közvélemény – jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít a mindenkori gazdaságpolitikának, mint az egy piacgazdaságban lehetséges és elvárható. Különösen a magyar gazdaságpolitikára tartom találónak a házasság intézményével kapcsolatos ismert mondást, hogy tudniillik azon problémák megoldására alkalmas, amelyek nélküle fel sem vetődnének. Ebben az értelemben a mindenkori gazdaságpolitikától igazából csak az várható el, hogy ne rontson az adott helyzeten.

Nem szépítve és mentegetve az 1 százalékra csökkent növekedési ütemet, a negyedéves vagy akár éves bővülési adatok hatására enyhén szólva is túlzás lenne az ország végleges leszakadásáról vizionálni. Nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági felzárkózás nem százméteres futás, hanem több évtizedes társadalmi erőfeszítés. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar gazdaság a mostani kedvezőtlen adat ellenére 2000–06 között 4 százalékot meghaladóan növekedett, és ez meghaladja a szomszédos országok átlagát.

A harmadik negyedévi alacsony bővülési ütemet döntően és meghatározóan az egyensúly helyreállítását szolgáló intézkedések által közvetlenül és közvetve érintett ágazatok – építőipar, közszolgáltatás, kereskedelem – jelentős visszaesése idézte elő. Hozzájárult ehhez a mezőgazdaság – időjárás okozta – mintegy 15 százalékos csökkenése, amely önmagában 0,7 százalékponttal fogta vissza a növekedést. A 2007. évi, igen alacsony ütemmel kapcsolatosan igazán elgondolkoztató egyrészt az, hogy a magyar gazdaságban és annak bővülésében milyen elsöprő jelentőségű és súlyú az államháztartás szerepe (a GDP-termelés közel 50 százalékát az állami kiadások mozgatják), másrészt, hogy a hosszabb távú növekedési potenciál tekintetében mit is ér a túlköltekezéssel felpumpált teljesítmény. A mostani alacsony növekedési ütem egyértelműen jelzi, hogy az előző évek jelentős többletkiadásainak bővülési hozadéka nem volt túlságosan acélos, pontosabban túl drágán és igen rossz hatékonysággal hozott némi növekedési többleteket. Továbbá azt is bizonyítja, hogy a valós gazdasági lehetőségeket meghaladó, hitelből finanszírozott államháztartási többletkiadások döntően a társadalmi elégedettséget így-úgy javító fogyasztást szolgálták, de igazából nem javították a magyar növekedési potenciált.

A rendszerváltás utáni két kiigazító csomag bővülési kihatásait végre elfogulatlanul kellene értelmezni. Egyrészt a gazdaságpolitika nem azzal követi el a nagyobb hibát, amikor kénytelen javítani a kezelhetetlenné váló költségvetési egyensúlyt, hanem sokkal inkább akkor, amikor mesterségesen kíván növekedési ütemet növelni. Másrészt nem elégséges és nem hoz végleges változást az államháztartás egyensúlyának egyszerű helyreállítása. A növekedési erők felszabadítása feltételezi a rossz hatékonysággal működő állami szerepvállalás alapvető újragondolását és a költségvetés kiadásainak erőteljes leszorításán keresztül az állami elvonások fokozatos csökkentését.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója