Az üzleti élet elégedett az orosz folyamatossággal

A moszkvai tőzsde látványos emelkedéssel reagált a bejelentésre, hogy az állami dumaválasztásokon 64 százalékot szerzett Egységes Oroszország nevű hatalompárt Vlagyimir Putyin közeli munkatársát, a most miniszterelnök-helyettesi rangú pétervári jogászt jelöli az államfő utódjának.

A gondosan eltervezett és hónapok óta kőkemény fegyelemmel végrehajtott – Moszkvában KGB-s szóhasználattal „utódlási manőverként” emlegetett – terv részeként Medvegyev alig 24 óra múlva közölte, hogy megválasztása esetén elődjét szeretné a miniszterelnöki székben látni.

Oroszország és a világ ezt ritka egyetértésben a hatalom kontinuitásának s vele a politikai-társadalmi-gazdasági stabilitás biztosítékának tekinti. Az orosz társadalom főleg azért, mert az 1990-es évek első felének katasztrofális gazdasági helyzete – a 600 százalékos árrobbanás mellett ötvenszázalékos nemzetijövedelem-csökkenés, a rubel elértéktelenedése, majd az 1998-as pénzügyi öszszeomlás – az „utca embere” számára azt jelentette, hogy kétszer is elveszítette valamennyi megtakarítását. Ez – a birodalmi felsőbbrendűség öröknek vélt tudatával együtt – milliókat fosztott meg a szabadságba, a demokráciába, főleg pedig a jövőbe vetett hittől is.

Putyin és a mögötte álló csoport hatalomra kerülését követően viszont az orosz gazdaság gyors fejlődésnek indult, és ez nem csak a 2000 elején még 13 dolláros, mára a 100 dollárt ostromló kőolajárból származó – nyolc év alatt 750 milliárd dolláros – bevételnek köszönhető. Az egységes, 13 százalékos jövedelemadó – no meg az adóhatóságtól való félelem – megalapozta az átlagpolgár adófizetési hajlandóságát, és segített valamilyen szinten újrateremteni az 1990-es években megszűnt bizalmi viszonyt az egyes ember és a hatalom között.

Állami beavatkozások hosszú sorának eredményeként a rubel szabadon átválthatóvá vált. A gazdasági klíma javulásához a volt szovjet adósságállomány határidő előtti törlesztése, a moszkvai tőzsde szárnyalása és a mindmáig rendkívül kockázatos, de a hatalmas haszon reményében mégis vonzó külföldi befektetések járultak hozzá: 2007 első fél évében ezek összege meghaladta a 60 milliárd dollárt.

Ha erős túlzásnak is látszik a moszkvai számvevőszék minapi bejelentése, miszerint az orosz gazdaság 80 százaléka már magánkézben van, a gazdasági mutatók egy impozáns ívű, erőteljesen felfelé tartó fejlődésről tanúskodnak.

Ilyen körülmények között az oroszok többsége észre sem veszi, a nyugati világ számos vezetője pedig legfeljebb lanyha fejcsóválással fogadja, hogy a Putyin-éra alatt a Szovjetunió legnagyobb utódállamában a gazdaság talpra állításához hasonló, könyörtelen módszerességgel lebontották az épphogy kiépült demokratikus intézményrendszert. Megszüntették a hatalmi ágak függetlenségét. Erőteljesen korlátozták a civilszervezetek működését, a média bedarálásával és a tüntetések felmorzsolásával ellehetetlenítették a szabad véleménynyilvánítást, sárba tiporták az egyéni szabadságjogokat.

Kérdés, meddig és hogyan működhet éltető politikai-társadalmi háttere, táptalaja nélkül a modern piacgazdaság. Kérdés, hogyan birkózik majd meg a végrehajtáshoz szokott, könyökvédős bürokrata, „Gyima” Medvegyev az első számú vezető – valljuk be – nehéz szerepével. Kérdés, lehetséges-e elnök és miniszterelnök – no meg az érdekérvényesítéséért mindenre kész hatalmas holdudvaruk – együttműködése egy olyan civilizációban, amely az egyszemélyi uralomra épült történelme során soha nem ismerte a két hatalmi centrum egyidejű létét. Kérdés, vajon jó-e, ha a „zsebparlamentnek” nevezett állami duma példájára máris „zsebelnöknek”, vagyis Putyin bábfigurájának nevezik az államfő még meg sem választott utódját.

Ezek a kérdések kételyt ébresztenek a megfigyelőkben, de ma még nem tudjuk rájuk a választ. Az viszont már most is bátran kijelenthető, hogy tévednek azok, akik a nyugati világban liberálisnak nevezik Dmitrij Medvegyevet. Az orosz „liberal” szó, amelynek tükörfordítását használják, demokratát jelent. De még Medvegyev demokratikus nézeteire sincs bizonyíték a megnyilvánulásaiban. A jelző nem önmagában igaz, csupán a szépreményű politikus legnagyobb riválisával, a régi KGB-sek trójai falovának tekintett Szergej Ivanovval való összehasonlításban van némi igazságtartalma. Az elnökjelölt a héjákkal szemben tekinthető galambnak – de hogy is lehetne szabadelvű politikus egy szabadságától fosztott társadalomban, amelynek kialakításában éppenséggel maga is tevőlegesen részt vett? Pedig a „liberális” jelzőtől lázba jött amerikai sajtó azt sugallja, hogy „mivel Putyin a patrónusa, Borisz Jelcin fölé nőtt, Medvegyev is Putyin fölé nőhet, és akkor talán felülvizsgálja elődje autori-ter politikáját”.

Vagyis a világ nem tudja, ki ez az ember. Az oroszok sem nagyon ismerik, noha az energetikai bevételekből tervezett négy nagy nemzeti program koordinátoraként Medvegyev bejárta az országot. Nyilatkozatai arról szólnak, hogy az idén „háromszor annyian részesültek magas szintű orvosi segítségben, mint tavaly, és míg 2005-ben csak a lakosság 9 százaléka tudott lakást venni, ma már 19,7 százaléka képes erre”. Ezekből a szovjet stílusú propagandaszólamokból lehetetlen megismerni a leendő elnök képességeit.

A moszkvai Globalizációs Intézet híresen epés igazgatójának, Mihail Gyeljaginnak azonban van véleménye róluk. „Medvegyev képtelen bármit – még a saját titkárságát is – irányítani” – nyilatkozta, hozzátéve: Putyin „a legjobb módszert választotta a hatalom megőrzésére, amikor egy teljesen inkompetens utód mellett döntött”.

Ezt sem kell készpénznek venni, hiszen legalább egy év eltelik, mire kiderül, milyen változásokat hoz Oroszországban a küszöbönálló, kétségtelenül furcsa hatalomváltás.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa