Dolláreső Amerikára

Aranyeső Magyarországon csak a mulatós zenében létezik, Amerikában viszont épp valami ilyesmi készülődik: pár hónapon belül közel 117 millió háztartás kaphat fejenként 300-tól 600 dollárig adó-visszatérítést, sőt 300 dollárt még azok is, akik az alacsony bérük miatt egyáltalán nem fizettek adót. Ráadásul sokaknak csökkenhet hasonló nagysággal a havi törlesztőrészletük is, miután a kormányzat felemelné az államilag támogatott jelzálogintézetek olcsóbb lakáshiteleinek maximális mértékét.

A példátlan gyorsasággal összehozott 150 milliárd dolláros élénkítőcsomag ugyanazt a célt szolgálja, mint az irányadó kamat szintén drámai – tavaly szeptember óta összesen 2 százalékpontos – csökkentése: megakadályozni a fenyegető recessziót. Hogy mekkora a baj, jól mutatja, hogy a még néhány hónapja is még fiskális konszolidációt szorgalmazó Nemzetközi Valutaalap vezetője, Dominique Strauss-Kahn – az intézmény több évtizedes hagyományát sutba dobva – költekezésre szólította fel Washingtont. És idesorolható az is, hogy a brit The Daily Telegraph szerint Bush elnök januárban összehívta ovális irodájába az úgynevezett Plunge Protection Teamet (hivatalos nevén a Pénzügyi Piacok Munkacsoportja), amelyet az 1987-es tőzsdekrach után állítottak fel, és amelyről azt tartják, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed pénzéből árfolyam-támogató vásárlásokkal segíti elkerülni a részvénypiac összeomlását (VG, 2003. január 13.).

Vészhelyzet van tehát, a kérdés csak az, hogy a mentőakciók milyen hatással járnak. Korántsem biztos ugyanis, hogy az amerikai GDP 70 százalékát adó és az egész világ gazdaságát mozgásban tartó fogyasztás élénkítése a kívánt mértékben bekövetkezik. Sokan attól tartanak, hogy az átlagamerikai inkább tetemes tartozásának törlesztésére fordítja az ingyen kapott pénzt, hiszen a Fed-kamatcsökkentések ellenére megdrágult másodlagos jelzáloghitelek törlesztése változatlanul gondot okozhat több millió ingatlantulajdonosnak, ráadásul plazmatévéjük is van már, sokuknak az is hitelből. Ha pedig mégis vásárolnak, lehet, hogy az olcsóbb kínai termék lesz, s így tartóssá válnak a jelenlegi egyensúlyi problémák, és elmarad a helyi keresletélénkítő hatás. Ennek ellenére a legtöbben elkerülhetetlennek tartják a gyors beavatkozást a még nagyobb baj megelőzésére.

A „helikopterről ledobott pénzt” – mint végső gazdaságpolitikai eszközt – egyébként eredetileg nem egészen ilyen környezetre találták ki. Az analógiát Milton Friedman alkalmazta, mégpedig a John Maynard Keynes által leírt likviditási csapda elkerülésére. Ez a helyzet akkor áll elő, amikor alacsonyak a kamatok, stagnál a gazdaság és magasak a megtakarítások, a monetáris politika pedig hatástalanná válik. A „helikopterről ledobott pénzt” – mint inkább elméleti tételt – később, egy 2002-es előadásában a Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke is használta az antideflációs politika hatékonyságát elemezve, azóta ragadt rá – kissé félrevezetően – a „Helikopter Ben” elnevezés.

A most bevetett növekedési stabilizátorok – az említett kétségekkel együtt – rövid távon eredményesek lehetnek, emiatt tehát akár elismerés is illethetné az amerikai gazdaságpolitika irányítóit, amiért gyorsan és határozottan cselekedtek. Másrészt azonban látni kell, hogy ott, ahol ez a feladatuk lett volna (piacszabályozás, a transzparencia növelése), lassúak voltak, ahol pedig épp beavatkoznak (a felelőtlen eladósodás és túlfogyasztás jutalmazása, a részvénypiac feltételezett megtámogatása), ott igencsak szembemennek a piaci logikával, és elősegítik a bajok újratermelődését. Az amerikai valuta speciális helyzete és a Fed különleges pénzteremtési lehetősége ennek finanszírozását természetesen még mindig megkönnyíti. Csakhogy a dollár szerepének visszaszorulása, értékvesztése, valamint az egyre növekvő adósságteher előbb-utóbb az amerikai polgárokat is ráébreszti arra, hogy ingyenebéd még a világ legnagyobb gazdasága számára sincs. Még ha most épp úgy is tűnik.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője