Támasszuk fel reformokkal Európa egyetemeit

Egy alkalommal Wimbledonból néztem közvetítést, és elgondolkoztam azon, hogy bár Nagy-Britannia rendezi a világ legrangosabb tenisztornáját, de soha nem nyeri meg. Valahogy a felsőoktatással is így vagyunk itt, Európában.

A világ első egyetemének Platón athéni akadémiáját tekintik, ma pedig olyan neves intézmények sorával találkozhatunk a kontinensen, mint a Coimbra, a Cambridge vagy a Koppenhágai Egyetem. Az adott intézmény modern formáját – amelyben egyesítik a kutatást és az oktatást – Wilhelm von Humboldt hozta létre, Berlinben. Az amerikai egyetemek ennek ellenére ma könnyedén lehagyják az európai versenytársaikat.

Az Európai Unióban a GDP kevesebb mint két százalékát fordítják kutatásra, szemben az amerikaiak 2,5 és a japánok 3 százalékával. A felsőfokú képzésben az egy diákra költött öszszeg Franciaországban 9 ezer, Németországban közel 11 ezer euró, Nagy-Britanniában csaknem 12 ezer dollár. Néhány európai államban – például Dániában – ennél jobb a helyzet, de még itt is messze elmaradnak az Egyesült Államoktól, ahol ez meghaladja a 25 ezer dollárt.

A végzettek képzettségének minőségét nehéz összehasonlítani, bár ezt a Times évente megteszi felsőoktatási mellékletében. A legutóbbi ranglistán csak három brit egyetem: Oxford, Cambridge és a londoni Imperial College jutott be a világon az első tíz közé, az összes többi amerikai volt. Az egész EU-ból csak tíz került a világ 50 legjobb felsőoktatási intézménye közé. A legjobb német egyetem, a heidelbergi csak az 58. helyre jutott.

Jelenleg csaknem négyszázezer európai tudós él az Egyesült Államokban, az ottani egyetemen doktori fokozatot szerző hallgatóknak mintegy 60 százaléka kint is marad. Amerikai egyetemeken csaknem kétszer annyian tanulnak Európából, mint fordítva. Az európai képzés azonban ma már lassan Kínával és Indiával szemben is hátrányba kerülhet. Ma már a hallgatók ugyanúgy válogatnak az oktatási intézmények között, mint a fogyasztók a nemzetközi piacok termékei között.

Európa tett szerény erőfeszítéseket egyetemei versenyképességének megerősítésére. A 2000-ben elfogadott lisszaboni szerződés keretében az EU-t a világ legfejlettebb gazdasági térségévé akarták tenni 2010-re, két évvel később pedig elhatározták, hogy az évtized végére a k+f kiadásokat a GDP három százalékára kell emelni. Bár ezek a célok eléggé irreálisak, bizonyos fegyelmező erejük mégis van, mert néhány tagország önmagában is fokozta az ilyen célú ráfordításait, emellett az EU külön is indított néhány ígéretes projektet. A hetedik fejlesztési keretprogram részeként – az előzőnél 40 százalékkal többet – mintegy 50 milliárd eurót költenek kutatásra és fejlesztésre.

Az EU-nak és a tagállamok kormányainak azonban egyaránt többet kell tenniük, mert az Egyesült Államokban a szövetségi kormány a 2007-es pénzügyi évre önmagában is 137 milliárd dolláros kiadási előirányzatot fogadott el hasonló célra. Emiatt az Európai Unió illetékes szerveinek és a tagállamoknak már a 2008 és 2009 során esedékes felülvizsgálatok során meg kell emelniük a megfelelő kereteket. Különösen jó hatással lenne az itteni kutatókra, ha a bizottság – az ígéretének megfelelően – felszámolná a bürokratikus akadályokat és szabályokat. Mindezen túl nagyobb súlyt kell fektetni az alapkutatásokra. Bár kétségtelen, hogy a tudósainknak a társadalom mai problémáira kell megoldást találniuk, ha azonban az alapkutatás elmarad, akkor nem hoznak eredményt a gyors innovációt célzó alkalmazott kutatások. Az Európai Kutatási Tanács ezért jelenthet fontos előrelépést, mivel széles szakmai kör által elismert munkákra hagy majd pénzt.

A pénz önmagában azonban nem elég. Mint a Financial Times szerzői is megerősítették egy munkájukban, az európai egyetemek előtt két út áll: újjászületés, vagy elhalás. A tagországok kormányai jelenleg ördögi körben kénytelenek mozogni: reform nélkül nem lesz több pénz, pénz nélkül pedig nem lesznek reformok. A dán kormány ebből úgy próbált meg kitörni, hogy még a költségvetési előirányzatok növelése előtt indított reformokat. Az ország egyetemeinek önkormányzati rendszerét már 2003-ban külső megbízottak által irányított igazgatótanácsoknak rendelték alá. Tavaly a kormány 12 felsőoktatási intézményéből – összevonással – nyolcat hozott létre, ennek folyamán azonban közel 50 százalékkal megemelte a kutatási kereteket.

A dán példa rámutat az irányítási reform jelentőségére, ha Európa valaha is meg akarja valósítani a lisszaboni szerződést. Koppenhágában összevonták az ottani egyetemet az állatorvosi és mezőgazdasági, illetve a gyógyszerészeti egyetemmel, ezzel egész Skandinávia legnagyobb felsőoktatási intézménye jött létre. Így az intézmény egész Európában a legnagyobb egészségügyi oktatási bázissá válhat ötezer kutatóval, egy kiváló orvosképzővel, 11 egyetemi klinikával, illetve a hozzá kapcsolódó biotechnológiai üzleti környezettel, olyan piacvezető területekkel, mint a diabétesz és az idegtudományok.

Az irányítási reform végrehajtása előtt mindez valószínűleg lehetetlen lett volna. A mi tapasztalatunk azt mutatja, hogy az egyetemeknek nem a központi profiljuk felhígításával kell növelniük a hallgatói létszámot. Legyen bármilyen erős is a globális verseny, a minőség megőrzésére kell összpontosítaniuk, illetve a kutatásban és fejlesztésben elérhető kiválóság megteremtésére.

A szerző a Koppenhágai Egyetem rektorhelyettese

@ www.project-syndicate.org