Mindörökké Nabucco?!

Érdeklődésre tarthat számot egyfelől, vajon ki kezdeményezte a kérdés felvetését, másfelől, hogy az osztrák, az olasz, a német, a bolgár és a francia néppárt képviselői hogyan szavazhattak. Mert azért az komoly politikai, etikai dilemma lenne, ha például az osztrák néppárt, amely jelenleg kormányalkotó erő, elítélné a Déli Áramlathoz való kapcsolódásunkat, miközben az ausztriai állami cég jóval előtte megkötötte a Gazprommal a hosszú távú gázszállítási szerződést, továbbá az orosz céggel együttműködve Ausztriát az európai gázellátás egyik bázisává kívánja tenni. De a Balti-tengeren átmenő északi, német–orosz érdekeltségű vezeték építésére is utalni lehet.

A Nabucco-program ideális megoldásnak tűnik az EU, de különösen az USA számára. A vezeték egyrészt az eddigi orosz függőség lazítását szolgálná, másrészt elősegítené a súlyos feszültségekkel terhes közép-ázsiai térség politikai és gazdasági stabilizálódását, valamint függetlenedését az orosz befolyásoktól. Ezenkívül hozzájárulhatna a nyugati típusú politikai és gazdasági rend térhódításához, ráadásul a térségé a világ egyik legjelentősebb földgázkészlete, így az EU relatíve olcsón juthatna a növekvő földgázigények biztos kielégítéséhez.

Erre szokták mondani: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A Déli Áramlat és a Nabucco vezeték értékelésének legfőbb nehézsége, hogy vele szemben minden más alternatíva csak félmegoldás, csak kompromisszumos lehet. A probléma csak az, hogy az emberek, országok, de még a nagyhatalmak ideái is gyakran zátonyra futnak a rideg valóság szikláin. Az EU-nak az esetleges kudarc – a kidobott pénzen kívül – óriási kockázatokat is jelent az energiaigények kielégítésében, az USA számára azonban csupán egy új külpolitikai megközelítés meghirdetését feltételezi.

Az unió „jószomszédi” politikája több éve nem túlságosan sikeres a kisebb jelentőségű dél-kaukázusi térségben. A földgázellátás szempontjából igazán jelentős Türkmenisztán és Kazahsztán orosz orientációja elég egyértelművé vált, éppen a gázüzletek létrejötte után. A térség legnagyobb földgázkészletével rendelkező Irán alapvetően szemben áll mind az USA-val, mind az EU-val. Az unió és Törökország eddigi párbeszéde ismeretében önmagában is súlyos politikai és gazdasági kockázatokat hordoz a Törökországot átszelő Nabucco vezeték, nem beszélve a földgázforrások és a kurdok lakta térség jelentős egybeeséséről.

Megítélésem szerint a Déli Áramlat politikai és gazdasági kockázatait józanul kellene összevetni a Nabucco vezetéket tápláló, térséget alkotó országok jelenlegi és várható hasonló kockázataival. Ami pedig az árakat illeti, vajon miért feltételezzük, hogy a térség országai az egyetlen globális terméküket, a földgázt a világpiaciaknál alacsonyabb áron értékesítik?

A Nabucco közel tízesztendős és jelenlegi vergődése mögött az az egyszerű kérdés húzódik meg, hogy ki vállal garanciát évtizedes kitekintésben évi 30 milliárd köbméter földgáz betáplálására. Jelenleg a térségben egyetlen ország, Türkmenisztán termel negyvenmilliárd köbméter körüli földgázt, amelyet néhány hónapja Oroszország több évtizedre felvásárolt. (Valószínű, ez a forrás táplálja a Déli Áramlatot.) A nagy készlettel rendelkező Irán politikai megfontolások miatt nem jöhet számításba, a nagy ígérgető Azerbajdzsán pedig mind a valós készletek nagyságát, de még inkább a kitermelés felfutását tekintve sötét lónak minősíthető. A Nabucco jövőbeni esélyeit tehát nem a korábban és gyorsabban megépülő Déli Áramlat veszélyezteti, hanem a betáplálható földgáz mennyiségének és származásának a bizonytalanságai.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója