Az árfolyam hibája volt
Ha megnézzük az ország inflációs múltját, valamint a jövőre vonatkozó várakozásokat, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a jegybank rosszul végezte a dolgát – érvelt nemrégiben Barcza György, a K&H Bank vezető elemzője. Ha egy nyugati befektető az ország állapotáról akar képet kapni, akkor megnézi, hogy van-e inflációs célkövetés, és ahhoz képest hogy áll a tényadat, és mit mutatnak az előrejelzések, majd ebből vonja le a következtetéseit – magyarázta a szakértő. A közgazdászszakmát megosztotta az MNB monetáris tanácsának legutóbbi döntése, miszerint a kedvezőtlen inflációs és béradatok ellenére nem emelte az alapkamatot. Nem így az EKB, amely tegnap éppen a rekordmagasságba szökő eurózóna-infláció nyomán szigorított a kondíción.
Olyan vélemények is megfogalmazódtak a kutatóintézetek részéről, hogy a jegybank az utóbbi egy évben jócskán megemelt központi rátával „szembemegy” a kormány konvergenciaprogramjával, túlzottan megemeli a kamatkiadásokat, és ezen érvelés mentén bölcs döntésnek nevezték a legutóbbra várt MNB-szigorítás elmaradását. Látni kell azonban, hogy a jegybanknak nincs más választása, mint fenntartani a magas kamatkülönbözetet, ha az infláció ellen akar küzdeni. Az államadósságot különben sem finanszírozza közvetlenül, az állampapírpiacon alakulnak ki a hozamok, amelyek kiadják a költségvetés kamatterhét, az alapkamattal csak kismértékben és főként a rövid lejáratú hozamokra képes hatni a központi bank. A magasabb inflációs pálya ugyanakkor hosszabb távú többletköltségeket jelent, nemcsak az államháztartásnak, hanem a többi gazdasági szereplőnek is.
Az európai integráció elkerülhetetlen velejárója, hogy felgyorsult a kelet-közép-európai régió nominális konvergenciája; a nyitottá vált árupiacok miatt a fogyasztói árszínvonal gyorsan közeledik a fejlettebb nyugat-európai országok szintjéhez, és a liberalizálódó munkaerőpiac miatt a bérek is hasonló pályát írnak le. Ennek a nominális konvergenciának két útja volt megfigyelhető, az egyik az árfolyam nominális erősödésén keresztül, a másik az árszínvonal emelkedésével ment végbe, előbbi történt Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban, míg az utóbbi utat „választotta” hazánk. A felértékelődési nyomás nálunk is megfigyelhető volt, azonban a sávos árfolyamrendszer nem engedte, hogy végbemenjen ez a folyamat, így a monetáris politika konzisztenciája is sérült: két célt (az árfolyamot és az inflációt) kellett volna elérnie, amelyek összeütközésben voltak egymással is. A kezdetben látszólag bő ingadozási teret engedő árfolyamrendszer ezért később szűknek bizonyult, ezt egy „spekulatív támadás” is bizonyította 2003-ban a sáv erős oldala ellen.
Nem lehet kihagyni a balti országokat sem, ha a régió monetáris politikáját elemezzük. Úgy tűnik, hogy ott a miénknél is nagyobb hibát követtek el e téren. Az ezredforduló környékén még jó ötletnek látszott, hogy a valutájukat fixen rögzítették, azonban az utóbbi egy évben már inkább a gondok forrásává vált a baltiak számára az árfolyamrezsimük. A valutatanács rendszere egy erős, alkotmányban rögzített keresztárfolyamot jelent, ez egyenértékű az önálló monetáris politika feladásával. Ennek nyomán az aszimmetrikus sokkok ellen védtelenné váltak ezek a gazdaságok, vagyis olyan kamatszintet kénytelenek alkalmazni, mint az eurózóna, és az jelentősen eltér attól, amit a saját gazdaságuk igényelne.
A jövőre tekintve bizakodással tölthet el az a tény, hogy ez év februárjától a lebegési sáv eltörlésével a jegybank kizárólag az inflációs cél elérésére koncentrálhat. Most, hogy sikerült kitörnünk a hibás árfolyamrendszer fogságából, még akár hasznunkra is fordíthatjuk azt: az importárak emelkedésén jelentősen tompíthat a valutafelértékelődés, így várhatóan a gazdaságot is kevésbé rázza meg a világpiacon végbemenő fordulat.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
